Ehhez hozzátartozik, hogy viszonylag nagy korkülönbséggel lettünk nagycsaládosok: 9 és 7 éves fiaink mellett van most egy 9 hónapos. Az, hogy a nagyok már iskolásak, önállóak, ráadásul egymás legjobb játszótársai (kivéve, amikor nem), már eleve könnyebbség ahhoz képest, hogy anno a 2 évest is ugyanúgy pelenkázni, öltöztetni, etetni, altatni, óvni kellett, mint a mellé érkező újszülöttet.

Amikor az egyke gyerek testvért kap, a leggyakoribb reakció, hogy ő is legalább annyi figyelmet szeretne a szüleitől, mint a kicsi. Amikor 2 gyerek mellé érkezik egy harmadik, az a köztük lévő szövetséget fűzi szorosabbra.

Rutinos lettem abban, hogy ne legyek rutinos

„Te már úgyis rutinos vagy!” – mondják nekem sokszor a kevesebb, mint 3 gyermekes anyukák, ám akinek már 2 gyereke van, sejti, hogy az „Ami az elsőnél működött, a másodiknál nem biztos, hogy fog”- elv a gyerekek számának növekedésével továbbra is érvényben marad.

Avagy minél többet tudok meg a világról, rájövök, hogy annál több, amit még nem tudok – és ez a gyerekekre is igaz.

Minden gyerek más-más személyiség, és nem mindegyiknél alkalmazhatóak ugyanazok a nevelési elvek. Nyitottnak és rugalmasak kell maradnom, hogy ha szükséges, változtassak a bevett szokásokon.

Nem gondolom, hogy már mindenben gyakorlottabb vagyok, érnek még meglepetések, és az is új tényező, hogy a 3. gyereket egy már működő családi rendszerbe kell beillesztenünk – és nekünk is hozzá igazodnunk.

Idővel az ismeretem nem feltétlenül lett több, mivel az irányelvek is folyamatosan változnak, de ahogy az iskolában pont nem tanultuk meg: a lényeg, hogy tudjuk, minek hol kell utánanézni. Első gyereknél még bizonytalanul írtam be a kérdéseimet a Google-be, és nem tudtam, kinek mit higgyek el, most viszont már megvannak a biztos információforrások, a megbízható gyerekorvos, védőnő, anyatársak, barátnők, akiknek adok a szavára.

Nem aggódok kevesebbet, csak rövidebb ideig

3 (fiú)gyerekkel már nemcsak arról van tapasztalatom, hogy mennyi előzetes félelmem nem valósul meg, hanem arról is, hogy mennyi következik be.

Szóval az aggódás nem lett kevesebb, viszont a reakcióidőm rövidebb, már nem pánikolok annyit tehetetlenségben, nem vacillálok, hogy felhívjam-e a gyerekorvost, beadjam-e a lázcsillapítót, kivizsgáltassam-e, ha valami aggaszt. Egy nagycsaládban nincs idő sokat morfondírozni, mert mire dűlőre jutnék, már jön a következő kihívás.

Ez persze nem azt jelenti, hogy állandó aggódás az élet, inkább azt, hogy megtanultam együtt élni az aggódással.

A cikk még nem ért véget, a folytatásért kattints ide!

Milyen az élet ott, ahol a sok gyerekre a tehetős családok segítséget is tudnak fogadni?

galériánkban a dadát most elmondják!