Nem azonosak a fogalmaink. Nem ugyanazt értjük a szavak alatt. Nem jut el hozzá, amit mondok, amit könnyekkel, testbeszéddel, nehezen kimondott gondolataimmal közvetíteni szeretnék felé. Pedig okos ember a szerelmem, ráadásul egy magát nagyon érzékenynek tartó ember. Érzékeny, a maga módján legalábbis. De az érzékenységünk sem azonos természetű. Mintha a szó sem ugyanazt takarná. Nem véletlen, hogy már nem vagyunk együtt. És az sem, hogy ez nekem fáj. Mindig azok a dolgok a legfeldolgozhatatlanabbak, amiket nem fogunk fel ésszel. Szerelmem könyvespolca roskadozik az önsegítő könyvektől. Szakításkor is mindig beszerez egy újabb párkapcsolati tanácsadó olvasmányt, de ugyanígy megvannak a könyvei kudarc esetére, sőt előre arra is, hogyan fogja nevelni az egyszer majd megszülető gyermekeit. Nekem is mindig videókat küldött, coachok példabeszédeit, népszerű szakemberek életmagyarázatait. Mind-mind olyan szöveg, amibe nehéz belekötni, szakmailag a legtöbb rendben is van. De kezdőknek valók. Olyanoknak, akik alig-alig tekintettek rá eddig önmagukra. Akiknek a számomra egyértelmű dolgok, értelmezések mind-mind revelatív erejűek, hiszen újdonságok. Szerelmem terápiába is járt, idézi a terapeutáját, és mesél a benne születő érzésekről.

Szemem lehunyva ott is vagyok már a régi szobában, a faltól falig könyvespolc előtt. És ott anya meséiben. És végig sorra a rengeteg történetben, amiket az évek alatt elolvastam. A bonyolult mesékben, a nehéz filmekben. Szerelmem Hollywoodot néz, mindig remegtem, ha művészfilmre citáltam. Hogy unatkozni fog. Hogy lassú lesz neki, hogy nem érti. Többször éreztem, hogy csak az egyik, a legfelsőbb réteg ragadja meg. És míg én be lezuhanok valami kétségbeejtően mély kútba, ő nyugodtan lógázza a lábát a kút peremén. Hogy tudnám magammal rántani? Egyáltalán, kell-e ez? És a saját útjaimra kellett gondoljak. Amik évek alatt vezettek valahová – sokszor zsákutcákba, persze.

Barátnőm pár napja folyamatosan vigasztaló mantrazenéket küld nekem. Ő maga írta mindet, hasonló szenvedésből született dalok ezek, mint amilyenek azok a saját fájdalmaim, amelyekről legutóbb meséltem neki. Barátnőm első hallásra monoton, amúgy örvényszerűen egyre inkább befelé köröző zenéje aztán magával ránt. „Bizonyosság, biztonság” – hallom sokadjára, megrezeg körülöttem a levegő. Vágybeteljesítés, varázslat. Már nem vagyok egyedül, visszahallom őt, de magamat is. Ám az őáltala visszatükrözött érzéseim már nem teljesen ugyanazok, mint amiktől annyira szenvedek. Kicsit elemelnek. Nahát, ez is én vagyok. És rögtön megtalál a Kassák-vers is, az Egy fényképem alá, amit olyan régóta, anynyira szeretek. Barátja kéri meg, álljon a gépe elé. „Ez vagyok hát, amit a kép mutat, / állapítom meg csodálkozón. // Egy ember, / kegyetlenül megformált ember / furcsa kalappal a fején.” És később: „Valahova a világ végére került. / Mintha egyedül élne a földön, / mintha nem is a földön élne. / Mély szemei, összezárt szája mögé bújt. // Ez lennék én? / Istenemre mondom, ez vagyok.”

A teljes cikket az Éva magazin 2022-es nyári számában találhatod meg, amit digitálisan ITT vehetsz meg!