Lehetne, de… – 5. részlet – Andi története

Az előző rész tartalmából:

„Ezzel pedig egy újabb csók veszett a múlt ködébe.” – határozta el magát Andi a történtek után.

Andi annyira belejött a munkába, hogy el is felejtette a haragját. Csak akkor kezdett tudatosulni benne, hogy lassan elérkezik az idő, mikor az irodaépület kezdett kiürülni, és mindenki sorban elköszönt tőlük. Akkora csend vette körül őket, mikor az utolsó ember is kilépett az irodájukból, hogy csupán a monoton gépzúgást hallotta. Már a fülhallgatóját sem tette vissza a fejére, amit akkor vett le, mikor elköszönt a többiektől.

Kende törte meg a hallgatást.

– Szóval – szólt oda neki.

Az iroda két ellentétes oldalán ültek.

– Szóval mi? – kérdezett vissza Andi, hátra sem fordulva férfi felé.

Andi tudta, hogy Kende nem indult el felé, mert nem hallotta a léptei hangját, sem a szék nyikordulást, vagy a mocorgás zajait, amint felkel a székéből.

– Ivett kitálalt neked?

– Miből gondolod?

– Miből? Talán mert mondta.

Andi továbbra is háttal ült, de most már biztosra vette, hogy a férfi megmozdult. Még az is lehet, hogy feláll és idejön?

– Elmondta – nézett Kendére komolyan, mikor a férfi odaért elé.

– És ez változtat valamin?

– Változtat?

– Hát hogy… – villant fel Kende jól ismert félmosolya. – Tudod, te és én – mutatott előszőr Andira, majd magára. Esetlenül álldogált Andi előtt. Karjával láthatóan nem tudott mit kezdeni, hirtelen keresztbe fonta a mellkasán. – Hogy mi…

– Hogy mi? Mi, mint mi? Mint barátok? Hát ezért nem értem, miért nem meséltél erről. Barátok között ez így szokás.

Kende megfogott egy üres forgószéket, amit az egyik asztaltól húzott el, és Andi elé ült.

– Ezt eddig elég jól titkolta – nevette el magát keserűen Andi. Áldotta az eszét, hogy amióta csak ismeri, valamiért fenntartással kezelte a kettejük kapcsolatát.

– Hát akkor, hogy ezt tisztáztuk – sóhajtott nagyot Andi –, dolgozhatunk is tovább – lökte el magát a földről lábával, hogy visszaforduljon az asztala felé.

– Andi! Mi Ivettel csak… – mondta Kende Andi hátának. – Még csak haverok sem vagyunk.

– Furcsa – fordult vissza a férfi felé. – Nekem azt említette, hogy a kapcsolatotok barátság extrákkal. Akkor nyilván vagy ő gondolja túl a barátság szót, vagy te csak az extrákat használod ki.

– De van más is.

Kende hirtelen levetkőzte a félmosolyát.

Andi nem volt kíváncsi a folytatásra.

– Figyelj, tudom, hogy nincs kamera itt bent, de biztos ránk szállnak a hatékonysági izével. Dolgozzunk inkább.

– Akkor ma estére áll a mozi? – sétált vissza az asztalához Kende.

Andi szeme elkerekedett, végül rájött, mialatt Kende visszaért az asztalához, hogy miért is ne. Úgyis későn ér ma haza, akkor meg igazán belefér még egy-két plusz óra az estébe. A mai nap úgyis eléggé kiverte nála a biztosítékot, egy jó film kiüríthetné a fejét. Levi meg úgysem téma már a mai napon.

– Akkor foglalsz helyet? A hét órásra simán odaérünk.

Miután kimondta, pötyögni kezdett Levinek a telefonján.

Andi: Beugrunk a kollegákkal megünnepelni az első túlórás napunkat.

Levi: Örvendek! Gondoltam, hogy a mai napnak annyi.

Andi: Majd holnap. Bocsi. Fogalmam sem volt, hogy alakulnak a dolgok.

Levi: Nem lehet az a túlóra olyan rémes.

Andi le is tette a telefonját, mielőtt vitáig fajulna a beszélgetés.

– Indulás! – kiáltott fel Kende.

– Hat óra? Ha nem szólsz, még itt éjszakáztam volna! – mosolyodott el Andi, miközben leakasztotta a kabátját az irodaajtó melleti fogasról.

– Arra van ennél egy sokkal jobb ötletem is.

Andi rosszallóan nézett Kendére.

– Ne kössünk ki ugyanott, oké?

– Oké – hagyta annyiban Kende, és átkarolta Andi vállát, miközben kiléptek az irodából.

– Vigyázz! Kamera! – szólt neki Andi, és lerázta Kende karját a válláról. – Ha így haladunk, a két hét büntink rögtön felugrik egy hónapra.

– Oké-oké! Bár az estéimet szívesen rád szánnám – engedte előre a lépcsőn Andit.

Ezt nem hiszem el! Ez a mai nap kész őrület. Andival már megint játszani kezdett a gyomra. Mikor kiértek az épületből, Kende kézen fogta, és húzni kezdte maga után Andit.

– Gyerünk már! Még be is akarok dobni valami kaját a mozi előtt. Nem vagy éhes?

– Azt kérdezd inkább: te is farkaséhes vagy? – nevetett Andi. A gyomra egy pontban fájt szinte egész délután. A saláta édeskevésnek bizonyult. Vagy az idegeskedés volt túl sok mára?

– Mit szólsz egy jó kis hamburgerhez? – ajánlotta Kende. – Fél óra alatt megvagyunk vele. Tudok is egy büfét a mozihoz közel.

Andi alig győzőtt lépést tartani Kendével. Még csak szóhoz sem jutott mellette a nagy rohanásban. A tömegközlekedésen azonban a helyzet változott. A kattogó jármű andalító zaja, és Kende folyamatos adathalmazai mellett, amit a színészekről osztott meg vele, akik az esti filmben játszanak, egyre zavaróbb gondolatok törtek rá. Azon agyalt, melyik lenne a legjobb pillanat arra, hogy megkérje Kendét, minden legyen köztük a régi, de maga sem értette, miért, talán zavarában, amikor megszólalt, reflexszerűen a legfrisebb olvasmányát hozta szóba.

Kende totál ledöbbent.

– Én tök másról beszéltem ám neked eddig – nézett rá Kende félmosollyal. – Levi amúgy vevő az olvasmányaidra?

Andi szeme elkerekedett.

Sértettnek érezte magát, de nem jutott dűlőre, melyiktől rágott be jobban: vajon az olvasmányát akarta megvédeni, vagy Levit?

– Oké, bocs, igazad van. Csak tudod, érdekes – állapította meg Andi, és inkább nem ment bele a Levi-témába –, amint berreg alattam egy jármű, azonnal az olvasás jár az eszemben.

– Áh, értem – nevetett nagyot Kende, és közelebb csúszott a metró ülésén hozzá. – Tudod mit, vegyük úgy, hogy érdekel a téma. Mutasd, milyen könyv van most a táskádban! – tette rá kezét Andi combjára, aki az ölében tartotta a táskáját, mégis furcsállta. Kende mellé talált volna, és a táskáját akarta megcélozni?

A címe nem volt látható, mert imádta a könyvszütyőket, és minden könyvét abban tartotta.

– Mindig két könyv van nálam – magyarázta –, meg néha az e-könyvolvasóm is – nevette el magát a vallomáson. Tudta, hogy normális ember a napi szükséges cuccot viszi magával a táskájában, ő meg akár fegyverként is használhatná a tartalmát, legalábbis a súlya alapján ehhez nem fért kétség. – Szóval, a könyvek közül az egyik mindig a kedvencem, amit szeretek még azután is felütni, ha már elolvastam többször, a másik meg az, amit bloggerként olvasok, és kiadói vagy szerzői megkeresésre érkezik hozzám.

– Ebben az izében – fogta meg Kende a selymes anyagot – melyik van?

– Ezt nem árulom el.

– Ne szívass már! Biztosan ez a kedvenc könyved.

– Hagyjuk is. Előbb mondtad, hogy uncsi, ha csak a könyvekről tudok beszélni.

Andi visszacsúsztatta a könyvet a táskájába, és előrelépett a metróajtóhoz. Miután leszálltak, Kende újra megfogta a kezét, és lassan magához húzta, a másik karjával pedig játékosan átölelte. Alig pár centi távolság maradt az arcuk között. Andi pihegni kezdett, de száját összeszorítva próbálta titkolni izgalmát. Szerencsére már sötét volt, hála az ősznek, így még a pupillája sem árulhatta el, mi zajlik a lelkében. Az az egyetlen este tehet mindenről! Nem is, az a fotel!

– Tudom, hogy direkt húzod az agyam! – hajolt a füléhez Kende.

– Tévedés! Egy barát miért tenne ilyet?

Kende lazított az ölelésen.

– Igazad van. Egy barát nem tenné – sóhajtott fel Kende és továbbindult. Szorosan sétáltak egymás mellett, Kende még mindig fogta a kezét. A járókelők és a metró zajától zúgott körülöttük az aluljáró.

Andi nem akarta ennyiben hagyni.

– Macska-egér játék – mosolygott a férfira. – Ez belefér a barátságba.

– Az tény, hogy partner vagy a hülyeségben, de ennyivel nem elégszem meg – vonta Andi arcát tenyerei közé, amikor megálltak egy átkelőnél, mert piros volt a lámpa.

– Kende! – halt el Andi hangja. A térde mintha rogyadozni kezdett volna. Ez nem igaz! – Erről beszélnünk kell, de ne itt, ne most! – mondta ki végül határozottabban, mint gondolta.

Kende elkapta a kezét az arcáról, és magával húzta, mert zöldre váltott a lámpa. A járdán gyalogoltak, miközben autók húztak el mellettük a forgalmas úton, zúgott a város a közlekedés zajától.