Lehetne, de… – 4. részlet – Andi története

Az előző rész tartalmából:

„Szobára veletek! Szobára veletek! – Andit elöntötte a szégyen, visszafordult az asztalához, ahelyett, hogy szembenézzen a többiekkel. Zavartan bámulta a monitorját, és miközben fel akarta venni a fülesét, fél füllel hallotta, Kende simogatását a vállán érezve, hogy odahajol hozzá és a fülébe suttogja: – Meg is lett a műsorunk. A nézettségi szintre sem lehet panasz!”

– Nincs benne a cég erkölcsi kódexében, hogy az alkalmazottak egymással nem… – kezdett bele a heves hadonászásba a főnökük, maga előtt kavarva a levegőt –, értitek, kavarhatnak. De a kimondatlan szabály is szabály. Amit én most nevesítek: az irodában nincs szex.

– Szex? – kiáltott fel Andi elhaló hanggal. – Elnézést. De erről szó sem volt.

– A munkanap során egy gyanús összenézés is szexuális ráutalásnak minősül, mert elvonja az alkalmazott gondolatait a munkájáról. Ezt nagyon szigorúan veszem. Ugyebár ide nem álmodozni járunk, hanem dolgozni – tette mindkét tenyerét az íróasztalára a fickó, megerősítésként ujjaival a peremébe kapaszkodva. Hátradőlt bőrfotelében, Andi és Kende joggal érezte magát úgy, mint egy vallatáson.

– Többé nem fordul elő – szólalt meg halkan Kende. – Elnézést kérünk!

– Nem értitek! Itt már nincs visszaút. Ti már… – fogott bele újra a levegőkeverésbe, ezúttal azonban hátradőlt székében, kezével a mellkasa előtt hadonászott, ezért a széktámlájával együtt előre-hátra billegett a székében –, belekeveredtetek. Ezért nem lesz nyugtom tőletek – hagyta abba végre a kalimpálást. Amikor leállt a keze, a székmozgás is abbamaradt. – Jöhet majd a szemmel tartás, a hatékonysági ellenőrzések, hogy milyen hatással van ez a munkátokra satöbbi, satöbbi – hadarta nagyot sóhajtva, ismét az asztal peremébe kapaszkodva.

– De… – akadt el Andi szava. – Mire céloz ezzel?

– Célzok? Andrea, és sosem célzok – erősítette meg a hangját. – Én kijelentek, továbbá közlök.

– És mit? – támadta le Kende szintén kemény hangon. – Mert egyelőre csak a felvezetés hangzott el.

– Ilyen esetekben vannak eszközeink – nézett rá a monitorára a főnökük. Folyamatos pittyenések jelezték, hogy e-maileket kapott, az egyike rá is kattintott, és olvasni kezdte.

– Elnézést! – szakította félbe Kende az e-mailolvasgatást. – Nem védi senki az érdekeinket. Nem hívná be a HR-es kollégát?

– Hogy kit? Már miért is kellene ő ide? – nézett rá bambán a főnök.

Andit elöntötte a hideg. Ennyi volt! Pont ma. Ezt nem hiszem el! Alig fél órája fordult meg a fejében, hogy mekkora buli ez a munkahely, meg hogy „micsoda kiváltság”, ha valaki itt dolgozhat. Mekkora tévedés, csak volt!

– Ha úgy gondolja, nincs szükségünk támogatásra – magyarázta tovább Kende –, akkor nem akar kirúgni minket. Jól gondolom?

Andi hangos nevetésre eszmélt, annyira elkalandozott a saját gondolatai között. Most vette csak észre, hogy ölében fekvő kezére mered, és egyre rosszabbul lett. Úgy érezte, elfogyott a levegő körülötte, izzadni kezdett, majd a hideg rázta, és még mindig remegett a gyomra. Ilyet is tud a stressz okozni? Vagy ez lenne a pánik?, fordult meg a fejében. Ki innen! Menjünk már ki!, kiabálta a belső hangja.

– Dehogy!

– De… – Andi nem bírta tovább. Túl sok volt ez neki egyszerre. Kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

– Most pedig vissza a munkához! Ma kezditek a túlórát. 18.00 óra előtt nem szeretném látni a kicsekkolást a kártyátokon. Értjük egymást?

– Rendben – vakkantotta Kende.

– Igen – szipogta Andi.

– Mehettek. Két hét múlva újra elővesszük a témát – ezzel az ajtó felé mutatott.

Andi volt az első, aki kistartolt az irodából. Hátra sem nézett. Hallani sem akart tovább erről az egészről. Óriási bajba keveredett. Utálta magát, amiért ennyire gyenge volt. Majdnem ugrott az állása egy miért is? Egy kis műsorért?

Teljesen elment az eszem!, szidta magát a folyosón az irodájuk felé haladva. Mikor belépett, gyorsan letörölte a könnyeit, és a földet bámulta, nehogy bárki is kiszúrja, mi a helyzet. A kollégák azonban a gépeik felé fordultak, senki nem nézett hátra, vagy kérdezősködött. Amint megmozdította az egerét, akkor döbbent rá igazán, mi is történt valójában. Hirtelen megszámolni sem tudta, hány üzenetet lát a csetablakokban. Szinte biztosra vette, hogy minden közvetlen munkatársa írt neki. Telis-tele volt az üzenetsor, a csetboxok pirosan villogtak.

Megrázta a fejét. Túlélem! Holnap már észre sem veszem az egészet!, nyugtatta magát, mivel még mindig szipogott, inkább kiszaladt a mosdóba, hogy megmossa az arcát, és amennyire lehet, megnyugodjon. Fél nap van még hátra, plusz másfél óra, nyögött fel elkeseredve útközben, valahogy ki kell bírnia.

Mivel mindenki asztala az ablak felé volt fordítva, hisz az irodát három oldalán üvegfalak, és megszakítva néhány nyitható ablak vette körbe, senki sem figyelte, mit csinál. A mosdóba érve a mosdókagylóra hajolt, és hatalmasat sóhajtott, végül kiengedte a benne tomboló feszültséget. Hagyta, hadd csorogjanak a könnyei. Mikor képes volt rá, hogy hüppögés nélkül is levegőt vegyen, megmosta az arcát újra, majd a tükörbe nézett. Jócskán kivörösödött a sírástól, állapította meg szomorúan, amikor a mosdóajtó halkan kattant.

Odakapta a fejét. Ivett lépett be rajta.

– Ivett, mondd már meg, hogy mi közöd van neked ehhez az egészhez? – köszörülte meg a torkát Andi, mikor megszólalt. A rekedtséget ezúttal nem a feszültség váltotta ki belőle.

– Hogy mi van? – háborodott fel Ivett. – Szerintem te nem tudod, hol kotorászol. De hagyjuk is! Csak szólni akartam, hogy vigyázz! Nem éri meg!

– Mi nem éri meg? Ja, a mai akcióra gondolsz? Az nem érte meg. Két hét túlórát nyertünk vele.

Ivett felnevetett.

– Téged is jól csőbe húztak. Üdvözöllek a csapatban.

– Csapatban? Ivett, mi van?

– Én is egy csőbe húzott csini vagyok. Csak ennyi! Ahogyan most már te is. Tudod, Kende szereti ezt a műfajt.

– Te és Kende? Együtt vagytok?

– Én komolyan nem értelek. Amikor teheted, Leviről beszélsz, meg hogy milyen jó együtt, mi mindent csináltok, hova kirándultok. Igaz, mostanában igen nagyokat hallgatsz erről, de nem is kíváncsiskodom, mi lehet a háttérben. Aztán meg, azt látom, el kezdesz itt pirospacsizni Kendével.

– Egy ártatlan tréfának indult az egész. Fogalmam sem volt…

Halk kopogásból egyre erősődő zajt szakította meg a beszélgetésüket. Az eső verte a kerékpártároló palatetőjét.

– Hát nem érted? – emelt fel a hangját Ivett.

– Mit nem értek? – akadt ki Andi, de a telefonja elterelte a figyelmét, mert búgni kezdett. Ránézett a kijelzőre, miután kivette a hátsó zsebéből a telefonját. – Bocs, Levi keres, folytassuk később, rendben?

Andi otthagyta Ivettet, kiment a mosdóból, és felvette a telefonját.

– Van egy rossz hírem – kezdett bele. Levi a vonal túlvégén hallgatott. – A mai tervünk ugrott. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak a mai, hanem hogy az elkövetkező két hétre is igaz a helyzet. Túlóráznom kell, és ma kezdem.

– De hát eddig nem is mondtad! – Levi kellemesen csengő, mély hangja elvékonyodott és követelőzővé vált. Andi jól ismerte ezt a hangszínt, akkor volt soron, amikor a férfi ki akarta harcolni magának, ami jár. Márpedig ma egy hamburgerezés várt volna rájuk, ezért is hozott Andi salátát ebédre.

– Ma volt egy megbeszélés, és akkor dőlt el, hogy egy új projektre tesznek. Tudod jól, az elején mindig annyi mindennek össze kell állnia. De két hetet igazán kibírunk. És talán így tudsz majd időt szakítani a hétvégi találkozóinkra is.

– Rendben! – Levi köszönés nélkül nyomta ki a telefont.

Vajon a kimaradt hamburgerezés zavarta meg ennyire, vagy a hétvégi találkozó gondolata? Még nem is kérdeztem meg tőle, mi a franc annyira fontos mostanában, hogy nem tud szombat esténként szabadulni, elemezte a barátja reakcióját, miközben a hátsó zsebébe süllyesztette a telefonját, és visszasétált az asztalához. Akkor jutott eszébe, hogy mi is fogadta az imént a monitorján, mikor megmozdította az egerét, a képernyővédő elillanása rögtön visszahozta a Levinél is nyomasztóbb jelent. A csetboxok pirosan sorakoztak, ami rendesen felverte Andi pulzusát.

Nem volt más választása. Elkezdte megnyitni az üzeneteket.

Beni: Sajnálom! Veletek vagyunk! Kitartás!

Szilvi: Szerintem egy fontos dologról nem tudsz. De már lehet, hogy mindegy is.

Kende: Csak együtt leszünk ma délután. Utána mozi? Úgyis ugrott a randid.

Andi egyetlen új üzenetet sem volt hajlandó tovább megnyitni. Persze, hogy én vagyok az a hülye, aki nem látott át a szitán!, mérgelődött magában. Most már aztán tényleg a háta közepére sem hiányzott a ma este. Amit, mindennek betetőzéseként, kettesben fog tölteni Kendével az irodában. A többiek szépen lepattannak 16.30-kor. és ők meg bűvölhetik a munkát, és persze egymást a tök üres irodaépületben. Ezek után. Ez a cég ugyanis nem szerette a túlórát, megoldotta, hogy a munka normálisan fel legyen osztva, így nem rótt senkire plusz terhet a munkaköre. Kivéve a kihágókat!

Andi nem tudta, most mit tegyen. A munkájára képtelen volt odafigyelni, amíg ki nem találta, hogyan fogja megoldani a kettesben töltött időt Kendével. Időnyerésként újra átnézte a céges e-mailjeit, hátha a rutin kizökkenti az agyalásból. Néhány update érkezett csupán a projektjével kapcsolatban, és teljesen érdektelen rendszerüzenetek sorát nézte végig. Míg átgörgette a leveleit, beugrott neki a megoldás. Nem én leszek a hunyó! Nehogy már rám fogja, hogy miattam kerültünk ilyen szar helyzetbe. Tulajdonképpen ő tehet mindenről. Kivallatom Ivettről, és kész! Az egyetemista csajos sztorikat csak úgy ontotta magából, akkor erről az „apróságról” hogyhogy megfeledkezett? Andi elégedetten lépett ki a levelezőprogramból: ez lesz az ő aduásza, a támadás.

Miután kisimult a zaklatottsága, folytatta a teendőit. Vége a lányos pirulásoknak, meg a játszadozásnak. Arra kéri Kendét, hogy álljon vissza minden az eredeti kerékvágásba köztük. Ezzel pedig egy újabb csók veszett a múlt ködébe.