Azok, akiknek traumatikus élményben volt részük, sokszor nehezen, vagy egyáltalán nem emlékeznek a történésekre. Ezt a jelenséget hasításnak hívjuk: azért, hogy megvédjük magunkat, az elménk lehasítja a traumatikus élményeket. Olyan ez, mint amikor a padlás egy félreeső szekrényébe elzársz valamit, majd a kulcsát is eldugod, és egy idő után már arra sem emlékszel, hogy a szekrény létezik, arra pedig pláne nem, hogy elrejtettél benne valamit.

A gyerekkori traumáink a felnőtt életünkre is hatással vannak

A gyermekkori traumáinkkal több okból is nehéz megbirkózni: egyrészt azért, mert gyerekként a szüleinktől, a felnőttektől függünk, és ha ők mondanak tesznek valamit, amitől bizonytalannak, veszélyesnek, fájdalmasnak vagy szégyenteljesnek élünk meg egy helyzetet, az kiszolgáltatottá tesz minket. Gyerekként egyedül a szüleinkre számíthatunk, így, ha ők nem elégítik ki az alapvető érzelmi szükségleteinket (biztonság, szeretet, elfogadás), akkor alapjaiban sérül a személyiségünk.

Amikor nem kapjuk meg a kellő érzelmi támogatást, és/vagy, ha bántanak minket, az az egész életünkre velünk maradhat olyan komplexusok, sérülések és akár személyiségzavarok formájában, mint a kisebbrendűségi érzés, a teljesítménykényszer, a depresszió, a szorongás vagy a nárcisztikus személyiségzavar. A trauma, a körülmények és a személyiség függvényében kialakulhat tagadás is: amikor valaki tudja, hogy gyerekkorában érte trauma, mégis elintézi annyival, hogy nem akar a múlton rágódni, és másnak is van rossz emléke.

Itt azonban fontos megjegyezni, hogy a múlton való rágódás és a traumáink feldolgozása, majd a megfelelő polcra való elhelyezése között óriási a különbség. Azáltal, hogy foglalkozunk a sérüléseinkkel, jobban megismerhetjük magunkat, a nyomógombjainkat, azt, hogy mire, miért reagálunk úgy, ahogy. A traumafeldolgozás nem a sérelmeink élethosszig tartó felemlegetése, hanem a sérüléseink gyógyítása, aminek az utolsó lépése az, hogy képesek leszünk továbblépni.

Kaytee Gillis pszichoterapeuta szerint a traumáink felismerése az első lépés a gyógyulás útján. A szakember szerint a legtöbben tudják, hogy van-e gyerekkori traumatikus élményük, azonban ennek beismerése bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, és egy sor negatív érzést hoz magával. A pszichoterapeuta azt tapasztalja, hogy sokszor teljesen más indokkal keresik fel a kliensei, mert még nem látják át, hogy a jelenlegi problémájuk kiváltó oka a gyerekkorukban gyökerezik, így azt sem tudják, hogyan vezetett az út ahhoz az élethelyzethez, amiben vannak.

13 kérdés a gyerekkori traumák feltérképezéséhez

Vannak, akik akkor kezdenek el foglalkozni a gyerekkorukban átéltekkel, amikor az életük megfeneklett, mások akkor, amikor gyerekeik lesznek. Habár a következő 13 kérdésnél sokkal több létezik, mégis sokat segíthetnek abban, hogy jobban megismerd magadat. Ha azon tűnődsz, hogy a múltad hatással van-e jelenedre, akkor az alábbi kérdéseket tedd fel magadnak! Lehetőség szerint válassz egy nyugodt helyet, időpontot arra, hogy végig vedd a kérdéseket, és ne siess! Adj magadnak időt a válaszokra, fontos, hogy minden kérdésre őszintén válaszolj, és közben figyeld, hogy milyen érzések, emlékek jelennek meg!

Íme a 13 kérdés, mely alapján fel tudjuk térképezni, hogy traumatizáltak-e minket annak idején a szüleink!

Hogyan tovább?

Ha bármely kérdés hatására kényelmetlenül érezted magadat, ha feszengtél, ha szégyent éreztél vagy fájdalmat, akkor az arra utalhat, hogy az adott területen dolgod van. Dr. Gillis kiemeli, hogy a trauma nem mindig konkrét események hatására alakul ki – egy olyan folyamat eredménye is lehet, mint például az elhanyagolás. Lehet, konkrét történetekre nem emlékszel, amik bántottak volna gyerekkorodban, de arra igen, hogyan érezted magad, amikor nem kaptál elegendő figyelmet, támogatást, szeretetet. Fontos azt is megérteni, hogy a trauma mindannyiunkban másként nyilvánulhat meg: akárcsak a hozzájuk vezető élmények, egyénenként változnak, nincs két teljesen egyforma élmény.

Az viszont a legtöbb folyamatra érvényes, hogy amikor megkezdődik a gyógyulás, rendszerint szeretnénk gyorsan haladni, és szinte átugrani a nehéz részeket, hogy villámsebességgel elérjük a célt, azaz azt, hogy jól vagyunk. A szakember szerint az erre irányuló vágy természetes, azonban a gyakorlat máshogy működik: bármilyen nehéz is, jellemzően a lassú gyógyulás a biztonságos gyógyulás.

Nem számít, hogy hol tartasz most a folyamatban, csak az számít, hogy szeretnéd-e begyógyítani a sebeket. Ha úgy érzed, te is érintett vagy, és vannak olyan gyerekkori traumáid, amik a mai napig hatással vannak rád, akkor keress fel egy szakembert, akiben megbízol, és a számodra megfelelő módon képes kísérni a gyógyulásod útján!