Május 31-től már megvásárolható a 2023-as nyári Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

– Miért épp ezt a szakirányt választottad?

– Mindig is érdekeltek a nőgyógyászati endoszkópos műtétek. Ez az érdeklődésem vezetett álláshoz egy meddőségi klinikán, vagyis a fogamzási nehézségek problematikájával véletlenül kerültem kapcsolatba. Azt tapasztaltam, hogy az erről való diskurzus során, illetve a vizsgálatok alatt meglehetősen speciális orvos-beteg kapcsolat alakul ki. Érzékeny témában, szorosan, gyakori találkozások alkalmával kísérem az úton a pácienseket. Eközben megélem, mennyit segíthetek, és ez nekem is sokat ad. Beleszerettem a témába.

– Komoly utat jártál be a műtétek iránti érdeklődéstől odáig, hogy milyen fontos a kölcsönös tiszteleten alapuló orvos–beteg kapcsolat.

– Nyugat-Európában már az operáló orvos és a műtött páciens között is kialakul egy intenzív kapcsolódás. Amikor Franciaországban tanultam ösztöndíjasként, beleláttam, hogy milyen egy preoperatív terv, melynek során az orvos megbeszéli a pácienssel, hogy mivel jár az operáció. Természetesen végül a műtőben dől el minden, de a megelőző fázisban is meg kellene jelennie a kapcsolatépítő kommunikációnak. Nekem az a tapasztalatom, hogyha elmegyek egy magánorvoshoz, úgy húsz perc után finoman jelzik, hogy mennem kell.

– Nálad ez hogyan zajlik?

– Ha recept miatt vagy rákszűrésre jössz hozzám, nincs semmiféle panaszod és nincs konkrét kérdés, amit át kéne beszélnünk – mondjuk fogamzásgátlás –, akkor elvégzem a mintavételt, ultrahangot nézünk, és a kép alapján elmagyarázom, mit látok. Nálam ez is inkább 30 perc. Ha panasszal, kéréssel, kérdéssel érkezel, az is mindenféleképpen félórás beszélgetést jelent. A meddőségi konzultáció minimum 45 percig tart. Ha egy pár azzal keres meg, hogy egy éve sikertelenül próbálkoznak, akkor a kivizsgálás átbeszélésével és a vizsgálatok ismertetésével is eltelik ennyi idő. Azonban, ha már sok vizsgálaton és akár kezelésen túl vannak, akkor a kórtörténet felvétele, az elkészült leletek kiértékelése és egyéb vizsgálatok javaslata is megtörténik, ami meghaladhatja a 45 percet is.

– Milyen tapasztalatokat hoztál haza a témában az Egyesült Államokból?

– 2010-ben kezdtem rezidensként dolgozni, és egy évet töltöttem az USA-ban, ahol honosíttattam az orvosi diplomámat. Ezt egy nagy vizsga előzte meg, ami három részből állt. Az egyik ezek közül csak önmagában az orvos–beteg kommunikációról szólt. Úgy kellett diagnózist felállítanunk, hogy egyesével érkeztek a „páciensek” – színészek –, akik adott tünetekről számoltak be. A beszélgetés a kórtörténet-felvétellel folytatódott, és a színész mindig annak megfelelően reagált, ahogyan én kommunikáltam. Ha például nem nyugtattam meg kellően, akkor az ő visszajelzése is problémásabb volt. Olyan nehéz helyzeteket is empatikusan kellett megoldani, mint amikor a „beteg” sírt vagy egyáltalán nem beszélt. Modelleztünk telefonos szituációt is, ennek során is figyelték a kommunikációs készségeimet, és azt, hogy melyeket kell közülük fejlesztenem.

A precíz, szakmailag megalapozott tájékoztatás során pedig meg kellett határoznom, hogy milyen diagnózisok jöhetnek szóba az elmondott panaszok alapján, és azokat sorrendbe állítottam a legvalószínűbbtől a kevésbé esélyesig. Ez alapján javasoltam vizsgálatokat, például hasi ultrahangot, sőt azt is elmagyaráztam, hogyan működik az ultrahangkészülék, és pontosan hogyan zajlik a vizsgálat. Hónapokat készültem erre a vizsgára, így beleivódott a munkamódszerembe ez a szemlélet, bár akkoriban itthon még nagyon furcsa volt a páciensek ilyen részletes tájékoztatása.

– Nyilván fontos, hogy mindent a beteg „nyelvén” adj át.

– Igen. Ilyenkor mindig figyelembe veszem, hogy a tények csak számomra egyértelműek, de a páciensnek újak. Először nagy vonalakban kell átadni az információkat, aztán amíg van kérdés, addig válaszolni kell. A „guglizásból” is sok félreértés adódhat, saját tapasztalatból tanultam meg, hogy jobb ezeket is tisztázni. Emellett a prevenciót és az edukációt is fontosnak tartom. Olyan bizalmat kell kiépíteni a pácienssel, hogy ha bármilyen kérdés felmerül benne, merje feltenni. Lehet, hogy éppen ezzel vezet el minket a megoldásig.

– Ez a hozzáállás még nem igazán elterjedt Magyarországon...

– Nem gondolom, hogy az empátia hiányzik hozzá, de annyi a beteg és a munka, hogy egy idő után az egész folyamat futószalaggá válik. A taposómalomban az orvos megfeledkezhet arról, hogy a páciensnek egészen az alapoktól kéne elmagyaráznia a helyzetét ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Lehet, hogy valami az orvosnak rutin, de a betegnek talán az első alkalom, és szüksége van rá, hogy ezt figyelembe vegyék.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA magazin nyári lapszámában olvasható! Már kapható!