Ez a cikk az ÉVA Magazin 2020. 2. lapszámában jelent meg először „Robot" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Gyerekkoromban mindig azt hallottam, hogy a szeretet nélkül végzett munka Isten ellen való vétek. Apám, aki hajnalban kelt, és ment a vegyesboltjába, hogy hétkor már nyisson, szerette az üzletét. Szerette a vevőket, a zöldségeket, a savanyúságot, a szépen kiterített árut. Anyám is szerette a munkáját: példás rendet tartott a szerszámai között. Ékszerész volt, az aprócska drágaköveket áttetsző, rekeszekre osztott kis dobozokban tartotta. Vakon tudta, mikor hova kell nyúlnia. Balkezesre berendezett műhelyében egyedül ő tudott tájékozódni, de ha belépett az ember ebbe a szűk térbe, azonnal otthonosnak találta a fanyelű vésők, tégelyek, dobozkák és gyűrűvasak borította polcokat. Ők sohasem mondták, hogy jaj, már megint dolgozni kell menni, hogy vége a hétvégének, sohasem éreztem olyat, hogy a munkájuk terhükre volna, hogy valamiféle szükséges rossznak tekintenék, amivel pénzt kell keresniük. Talán ezért sem értettem kisgyerekként, miért mondogatják nekem folyton a felnőttek, hogy addig örülj, amíg tanulhatsz, amíg nem kell dolgoznod. Nálunk, meglepő módon, mindenki örült, ha dolgozhatott. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lettek volna fáradtak, pusztán azt, hogy a fáradtság is része volt a munkának, és helyükön érezték magukat az életükben.

Manapság, amikor a buszon, villamoson a legtöbben arról beszélnek sóhajtozva, hogy jaj, mikor jön már a hétvége, amikor mindenki szükséges rossznak tekinti saját, pénzkereső feladatát, különösen fontos emlékeztetni magunkat, hogy az életünk nagyobbik felét mégiscsak ezzel a tevékenységgel töltjük: igen, munkával.

A Wikipédia szerint a munka szláv eredetű szó, és eredeti jelentése kín, vesződség, gyötrelem. Aha. Most már mindent értek. Marx is valami hasonlót írt, hadd idézzem:

Úgy látszik, mifelénk mindenki pontosan ismeri a szó etimológiáját és olvasta Marx vonatkozó gondolatait is. Alighanem az én lakásfelújítást végző munkásaim is, sőt, mélyen magukévá is tették a modern kori munkára vonatkozó passzusokat, mert munkájukat kezdettől fogva látványosan utálták, azaz – hogy is írta Marx? – e tevékenység külsővé, idegenné vált számukra. A megrendelőt, azaz engem, a legelső párbeszédtől fogva hülyének nézték, az elvégzendő feladatot megalázó, szükséges rossznak fogták fel. Az ablakosok szerszámosládájára pillantva azonnal az a rossz érzésem támadt, hogy ha az éppen felvonuló srácok fejében is ekkora káosz van, mint itt, az alkatrészek és csavarok között, akkor ezek a fiúk bizony nem jó ablakosok. És igazam lett: nem is voltak azok. A vizesek hatalmas hajcihővel, két nap késéssel érkeztek. Szidták a másik megrendelőt, az időjárást, a közlekedést, közben csapkodták a fogóikat, káromkodtak, felsértették a padlót. Az egyik leütötte a zuhanytálcáról a zománcot, a másik úgy odavágott a sarokba egy szifont, hogy csak úgy nyekkent. Nem értettem, mitől olyan letargikusak és rosszkedvűek ezek a szép, egészséges, melák fiatalemberek, és mi a fenének döntik magukba dobozszámra az energiaitalt, ha már délelőtt tizenegykor ilyen hisztérikusan kimerültek és rosszkedvűek?!

Aztán megérkezett az asztalos: időre, csendben. Összerakta az IKEA-polcokat, majd szeretettel megsimogatta a kerek tölgyfa asztal lapját. Na, végre egy asztal – mosolyodott el, és tudtam, hogy a többiekkel ellentétben ő a kivétel: ő az a mesterember, aki szereti a munkáját. Hogy valószínűleg nincs nagy kedvére az IKEA-polcok összeszerelése, de tisztességgel megcsinálja azt is, és hogy el fogja tüntetni a mély karcolást az asztallapból, mert kihívásnak érzi a feladatot, nem tehernek. Nem gondolja, hogy direkt az ő bosszantására karcoltuk össze az asztalt, és nem hiszi, hogy ő valójában egy Michelangelo, akit széklábfaragásra fogtak. Nem: azt gondolja, hogy ő egy asztalos, és békében él ezzel a gondolattal.

Barátaim gyakran mondogatják, hogy pihenj már egy kicsit, ne dolgozz annyit!

Ilyenkor értetlenül nézek rájuk. Nekem az írás a lehető legnagyobb öröm. Szeretem, ha feladatom van, betartom a határidőket, és élvezem, ha haladok egy szöveggel. Nekem nem az a pihenés, ha éppen nem dolgozom, hanem az, ha anyagot gyűjtök. Én magam döntöttem úgy valamikor, hogy írással szeretnék foglalkozni, és több mint harminc éve örömömet is lelem ebben. De nem csak az írásban. Szeretek takarítani is, szeretem kirázni a szőnyegeket, szeretek főzni, bevásárolni.

Mezey Katalin írja egy versében, mennyire kedvét leli a hétköznapi, apró feladatokban:

„A lét sok aljas kényszerét?

Legjobban azt szeretem benne.

A reggel híg üveg-kezét.

Fedőt tenni a kihűlt tejre.

Összesöpörni a hamut.

Válogatni a szennyes ruhát.

Keresgélni a konyhapénzt.

Írni, széthagyva a szobát.”

Aki ezeket a sorokat megfogalmazta, pontosan tudja, hogy az írás nem csak betűvetés, az írás figyelem, türelem, kíváncsiság, az élet teljességének befogadása. Örkény arról vall a Lágerek népében, hogy számára a túlélés záloga volt a jól végzett munka, hogy még a latrinatakarításban is igyekezett megtalálni a szépséget, mert az is az életről, az ünnepelt, törékeny létezésről szólt.

A múltkor éppen erről beszéltem egy előadáson Egerben, a főiskolán. Az előadás későn ért véget, és nekem haza kellett utaznom Budapestre. Telekocsival indultam vissza, és a parkolóba érve meglepődve láttam, hogy a lefoglalt helyem egy kamionban lesz. Hm, gondoltam, sebaj, legalább elbeszélgetek a sofőrrel. A kamion vezetője egykor temetkezési vállalkozó volt, akit tönkretettek a devizahitelek. De szerette a munkáját, és még most, sok év távlatából is nosztalgiával beszélt róla. Amikor kikanyarodtunk az autópályára, megkérdezte, én mivel foglalkozom, mit csináltam ilyen későn Egerben. Azt feleltem, író vagyok. – Hát, nem akarja a munkáját az enyémhez hasonlítani, válaszolt, de hadd dicsekedjen egy kicsit. A kegyeleti OKJ-képzés hivatalos tankönyvében ő írta a sírásás fejezetet – húzta ki magát. Az elkövetkező két órában rengeteget tanultam a sírásásról. Hogy például a gödör akkor megfelelő méretű, ha a koporsót övező textil nem ér hozzá leeresztésnél a falához, csak finoman felluftol. Hogy a szakma legnehezebb része, kérem szépen, a hozzátartozóra való rátemetés: ott aztán kiderül, ki a jó sírásó!

Mit mondjak, ittam a szavait. Mert én szeretek dolgozni, ahogyan tanulni is. Mint a jó pap, holtig.