Mióta írsz verseket és mikor, minek a hatására döntöttél úgy, hogy meg is osztod őket a nagyvilággal?

Úgy emlékszem, hogy nagyjából tizennégy éves korom óta, de akkor még nyilván elég rosszakat írtam. Rímkényszerem volt, és nem tudtam, hogy a szerelmi lírán kívül létezik másféle költészet is. Mindenesetre az elejétől szerettem megmutatni az írásaimat annak, akinek éppen lehetett, a barátaimnak, a tanáraimnak, irodalmi folyóiratoknak. Aztán amikor 19 éves lettem, és már volt Instagram, akkor jött be a képbe a „nagyvilág”, vagy legalábbis az a pár száz ember, aki akkor olvasott.

Számomra akkor válik élővé egy szöveg, amikor van befogadója, amikor le tud csapódni valakiben, amikor lehetősége van kommunikálni az olvasóval. Nem szeretek a fiókban tartani semmit, amit késznek tartok

Egy költőnél (szerintem) automatikusan azt gondolja mindenki, hogy amit leír, az vele történt meg. Saját gondolat, saját élmény. A te esetedben jogos lehet ez a felvetés?

Minden esemény megtörtént, és minden szó elhangzott, ami a kötetben helyett kapott. Többségében az én történeteim, néhány pedig azoké, akiket szeretek. De úgy gondolom, hogy a befogadó szempontjából mindegy, hogy ezek saját tapasztalatok-e:

Miért pont Más világok lett a kötet címe?

Az első verseskötetem, a Zsebuniverzum, mondhatni, egy felnövéstörténet. A saját kis világom felfedezése, az első szerelmek kudarca, a felnőttek boldogtalanságának felismerése, egy icipici, tenyérnyi világűr belakása, amiben mégis van valami otthonféle, valami gyermekkori nosztalgia, egy hatodik kerületi lakás kis galériájának világa. Azóta azonban a régieknél jóval nagyobb sokkok értek, jók és rosszak. Pszichedelikus utazásokon értelmeztem újra az életem, majd Londonba költöztem: rá kellett jönnöm, hogy igenis vannak más világok. Nem kell a saját fejünkbe zárva leélnünk az életünket. A másokkal való azonosulásban, kapcsolódásban vannak az igazi kincsek elásva.

Nem nehéz és veszélyes kiadni magadat, az érzéseidet, az életed bizonyos szeleteit? Vagy ez téged sosem zavart?

Persze, hogy az.

(még ha csak egy kis nyilvánosság előtt is), ahogy az egyik versben ki is fejeztem a könyvben. Nem véletlenül tűntem el másfél évre az Instagramról: idő kellett, amíg feldolgoztam a kommenteket, a kifejezetten gonosz leveleket, és azt a sok személyes történetet, amit az olvasóimtól kaptam, akik viszont együttéreztek a szövegeimmel. Túl sok impulzus ért egyszerűen, meg kellett nyugodnom.

Most is izgulok nagyon a kötet fogadtatása miatt, tartok tőle, hogy sokan idegesítően kitárulkozónak fogják tartani, esetleg túlzónak, vagy hazugnak gondolják majd. Viszont tudom, hogy ezekről a dolgokról fontos beszélni, és hogy bármit is kapok majd a fejemre a megnyílásom miatt, végül megéri majd.

Egyébként nekem is többször összerándult a gyomrom a verseid olvasása közben... sokszor ismertem magamra, életem korábbi eseményeire, gondolataira. Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel?

Nem, sőt. Több témát dolgoztam fel korábban cikkek formájában, ezekhez pedig a követőimtől gyűjtöttem történeteket, például amikor arról írtam egy női online magazinnak, hogyan aláztak meg vagy diszkrimináltak olyan sokunkat a gimnáziumban, amiért menstruálni mertünk. Több mint száz kis történetet kaptam erről.

Öt részre, úgynevezett fázisokra van osztva a kötet. Miért pont fázisoknak nevezted el őket? És miért pont öt ilyen „téma” van?

A kötet a traumáktól a gyógyulásig vagy, ha úgy tetszik, a békéig vezet, az öt fázis pedig ezt a belső utazást írja le.

Az első fázis, ami az Egy bizonytalan nő naplója címet kapta, egy rakás kapcsolatokkal, szexuylitással és agresszióval kapcsolatos fájdalom bemutatása, amennyire képes voltam rá, öniróniával enyhítve a történések durvaságát. Bridget Jones nagy inspirációm, kínos vagy sem.

A második, a Talizmánok az egymásra találás fázisa, a kölcsönös vigasztalásról szól, arról, hogy a szemedbe nézek, és látom benned saját magam. Hogy nem vagyunk egyedül, akármennyire is úgy tűnik.

A harmadik fázis az előző kötetemre reflektál, a saját tinédzser énemmel kommunikálok benne. Elmagyarázom neki a téves beidegződéseit, próbálom megvigasztalni, kitisztítani a múltja hazugságait.

A negyedik fázis a Z generációról szól, ebben megpróbálok rámutatni, hogy ezek a tapasztalatok még csak nem is simán minket, a baráti köreinket jellemzik, hanem az egész generációnkat. Hogy oly sok minden az irányításunkon kívül esik, ami miatt bántjuk magunkat. Az egyetemen sokat foglalkoztam a generációs elmélettel, innen is jön az érdeklődésem a téma iránt.

Végül az ötödik fázis a Más világok. Ez az, amiben összeér a múltunk és a jelenünk, amiben megtörténik a ráismerés: az, aki legbelül vagyok, nem függ senki mástól. Nem kell áldozatként élnem tovább. Bármelyik percben megváltozhatok, dönthetek másként az életemről. Semmi sem számít, amibe most kapaszkodom, semmi sem fontos igazán, a lehető legjobb értelemben. Márpedig akkor akár boldog is lehetek, bekötözhetem a sebeimet, és megbocsáthatok magamnak, amiért eddig nem tudtam bátrabb lenni.

A világ leggonoszabb mondatai tényleg a világ leggonoszabb mondatai. Ezek is nagyon jól szemléltetik, hogy egy nő milyen mondatokkal, megjegyzésekkel találkozik, egész fiatal korától…

A világ leggonoszabb mondatai egy-két soros versek, amelyekkel igyekeztem megtörni a hosszabb versek áradatát. Többnyire valóban női részről elszenvedett mondatok ezek, de meglepődnél, hány olyan mondat van ezek között, amelyek a férfiakat sújtották. Szerintem tök

Szőrtelenítési kérdés, menstruáció, párkapcsolati bántalmazás, családi traumák, influencer lét – tényleg erős témákat dolgozol fel. De csupa olyat, amivel szerintem 10-ből majdhogynem 10 nő tényleg tud azonosulni, magára ismer. Ráadásul a szőrtelenítés visszatérő elem, a borítón is egy borotválkozó láb látható. Miért?

A kötet elkészülése igazi csapatmunka a Libertine Könyvkiadó munkatársaival. A borító ötlete például Náday-Vadász Dóra műszaki szerkesztőnek köszönhető, aki Szinvai Dániel egyik, a kötethez készült illusztrációját használta fel. Azonnal beleszerettem. A szőrtelenítés a kötet első ciklusának egy nagyon erős motívuma, egy nagyon intim pillanat, amiről nem lenne szabad tudni, belelátni – a borítón éppen ezért működik, nagyon különlegesnek tartom.

Ha már a borítónál tartunk, mesélsz picit bővebben az illusztrációkról? A rózsaszín, nagyon csillogós, nagyon csajos borítóhoz képest nagyon más világba csöppenünk a könyvbe lapozva – a képek által is.

A borítótervet és az illusztrációkat a vizuális szakemberekre bíztam, mert nagyon kíváncsi voltam, milyen képeket hívnak elő Szinvai Dániel illusztrátorból a kötet versei, nem akartam befolyásolni őt az alkotás során. Azt külön izgalmasnak tartom, hogy egy férfi illusztrálta ezeket a részben nőiséget érintő szövegeket, mély empátiával és érzékenységgel.

A borító és az illusztrációk kontrasztja pedig akár hasonlatként is értelmezhető rám:

Galériánkban álnéven publikáló írókról olvashatsz: