Mi érlelte meg benned a döntést, hogy Dubajban vállalj munkát?

A történetem onnan indult, hogy 2008-ban svájci frank alapú hitelt vettem fel a 40 négyzetméteres lakásom megvásárlásához. Közgazdászként kiszámoltam, mekkora az az összeg, amit biztonsággal bevállalhatok, ám azzal nem számoltam, hogy a világpiaci válság miatt összedől minden. A devizahitelem havi törlesztője a forintosítás után az eredeti összegnek a háromszorosára nőtt, amit egyedülálló nőként, magyar fizetésből már képtelen voltam előteremteni. Ha nem akartam, hogy elárverezzék a lakásomat, el kellett fogadnom az új feltételeket.

Ekkor merült fel bennem, hogy mi lenne, ha szerencsét próbálnék külföldön. Több barátnőm is járt kint Dubajban és mindannyian arról áradoztak, hogy az a lehetőségek városa. Engem is magával ragadott Dubaj csillogása és a sikertörténetek. Nem érdekelt, amikor óvva intettek, hogy szőke, egyedülálló nőként gondoljam meg, hová megyek.

Milyen területen próbálkoztál?

Mérnök-közgazdász végzettségem van és a kiköltözésem előtt egy multinál dolgoztam HR területen. A Linkedinen egy éven keresztül szorgalmasan küldtem az önéletrajzomat HR menedzsereknek, vezetőknek és hittem, hogy sikerül kijutnom.

Nem gondoltam bele, hogy a miénktől teljesen eltérő kultúrájú országba készülök kiköltözni. Meg akartam mutatni, hogy igenis képes vagyok rá és akkor csak ezt az egy lehetséges utat láttam a hiteltartozásom törlesztésére. Többször jártam kint Dubajban interjúkon, végül egy HR menedzseri pozíciót vállaltam el egy indiai cégnél, ahol 1 millió forintos fizetést ajánlottak.

Mik voltak az első benyomásaid Dubajban?

Amikor kint élsz, Dubajnak teljesen más arcát ismered meg, hiszen már nem azért vagy ott, hogy vásárolgass és a Burj Khalifához járj nézelődni, hanem keményen dolgozol. A munkarendem is kicsit máshogy alakult: az eredetileg leegyeztetett öt helyett hat munkanapon kellett bent lennem és a munkaidőm is hosszabbra nyúlt.

A másik nehézséget a lakhatás jelentette. Dubajban ugyanis csillagászati áron lehet hozzájutni egy elfogadható albérlethez. Mivel önálló albérletről nem is álmodhattam, egy szobát béreltem a Jumeirah Lake Towers Goldcrest View 2 lakótornyában, ahhoz ragaszkodtam, hogy legalább jó környéken éljek. Öt lakótárssal kellett osztozkodnom egy lakáson, egyetlen európaiként, ami igencsak nagy kihívást jelentett.

Hogyan ment a munka?

Amikor megkaptam a megbízást, igazi álommunkának tűnt. Előrelépésnek tartottam, hogy HR menedzserként dolgozhatok és megtanultam az európaitól merőben eltérő, kinti munkavállalás szabályait. Még azt sem bántam, hogy több munkakört kellett egy személyben ellátnom. De volt, ami a lelkesedésem ellenére is kiverte a biztosítékot: eleve hat hónap volt a próbaidő az itthon szokásos hárommal szemben, ezalatt pedig az összes bőrt megpróbálták lehúzni rólam, miközben se fizetett betegállományba, se szabadságra nem mehettem. Megérkezésemkor pedig a főnököm el akarta venni az útlevelemet. Szerencsére észnél voltam és nem adtam oda. Mint később kiderült, nagyon jól tettem, mert sok munkavállalót ezzel hoznak teljesen lehetetlen helyzetbe, hiszen hivatalos okmányok nélkül nem tudják elhagyni az országot.

Meg kellett tapasztalnom azt is, milyen, amikor nőként nem vesznek emberszámba. Az egyik legkellemetlenebb szituáció az volt, amikor tárgyalni mentem egy céghez, de az indiai főnök nem volt hajlandó leülni velem. Szándékosan megvárakoztatott, pedig már a megbeszélt időpontban ott volt az irodában, és amikor ezt számon kértem tőle, bepanaszolt a főnökömnél, aki –amikor visszaértem az irodába- üvöltözni kezdett velem és azzal fenyegetőzött, hogy kitiltat az országból.

A legdurvább helyzetbe viszont akkor kerültem, amikor a főnököm szándékosan Dubaj legveszélyesebb negyedébe küldött tárgyalni, amit én nem ismertem és ahol szó szerint életveszélyben éreztem magam. Egy cégtulajdonossal kellett volna üzletet kötnöm, ami mondanom sem kell, nem jött össze. Szó szerint elmenekültem onnan a sötét és szűk sikátorokon át, három-négy férfival a nyomomban. Amikor beértem a metróba, az emberek közé, lerogytam az ülésre és kitört belőlem a zokogás.

Akkor éreztem azt, hogy betelt a pohár. Összepakoltam és elmentem.

Szerencsére akkor már megvolt a kenyai párom, így az első utam a munkahelyére vezetett. Elmeséltem neki mindent és ő azt tanácsolta, menjek be a munkaügyi minisztériumba és tegyek panaszt a főnököm ellen. Meg is tettem, de elég reménytelennek láttam a helyzetem, amikor ott álltam egyedül, egyetlen európai nőként a sok indiai és pakisztáni munkás férfi között. A történet vége az lett, hogy otthagytam a munkahelyemet és feljelentettem a főnökömet. Annyit értem el, hogy kifizették a hátralévő fizetésemet és kaptam pluszban félhavi bánatpénzt.

Mesélj arról, hogyan ismerkedtél össze a kenyai pároddal!

Amikor kiutaztam Dubajba mind anyagilag, mind lelkileg magam alatt voltam. Vágytam rá, hogy legyen egy normális életem, egy hitelmentes, kis lakásom, harmonikus párkapcsolatom. Tinderen ismerkedtem és így ismertem meg a kenyai páromat is. Persze voltak előtte kellemetlen megtapasztalásaim bőven, meg is fogadtam, arab pasi nekem nem kell. Az emírati férfiak ugyan a csillagot is lehozzák neked az égről, de csak addig, amíg a kapcsolat az ismerkedés, udvarlás fázisánál tart. Ám amikor már úgy érzik, meghódítottak, előveszik a valódi énjüket és nagyon erősen megmutatkoznak a kulturális, vallási, világszemléletbeli különbségek. Nagyon megcsömörlöttem a félmeztelen tengerparti fotóiktól és ezért is figyeltem fel a kedvesen mosolygó kenyai férfira a Tinderen. Az első találkozásunk is nagyon jól sikerült: nem akart azonnal leteperni, udvarias és kedves volt. Akkor és később is rengeteget beszélgettünk és egyre több közös programot szerveztünk, napról napra közelebb kerültünk egymáshoz. Már több hónapja együtt voltunk, amikor azt javasoltam, ne védekezzünk, mert felesleges. Évekkel azelőtt ugyanis meddőnek nyilvánítottak. Ezt a diagnózist még Magyarországon kaptam és több orvos is megerősítette, hogy nem lehet gyermekem. De mint kiderült, bizony tévedtek. Első védekezés nélküli együttlétünk alkalmával teherbe estem.

Hogyan derült ki, hogy terhes vagy?

Iszonyatosan rosszul voltam. Először arra gondoltam, hogy biztosan a stressz és a rendkívül magas hőmérséklet okozza a rosszulléteimet. Olyan fájdalmaim voltak, hogy szinte járni sem bírtam. Ám amikor már több hét elteltével sem akart javulni az állapotom, a párom felvetette, hogy csináljak egy terhességi tesztet. Először kinevettem, annyira valószínűtlennek gondoltam, de végül beleegyeztem. Amikor megláttam a pozitív eredményt jelentő két csíkot, teljesen pánikba estem, hiszen az Emirátusokban a saría törvények (az Egyesült Arab Emírségek hivatalos jogrendszere) alapján börtön jár a házasságon kívüli teherbe esésért. Rettegtem, hogy kiderül a terhességem és börtönbe kerülök, ráadásul emiatt orvoshoz sem fordulhattam a fájdalmaimmal, amelyek továbbra sem múltak el, sőt, egyre erősödtek. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ami velem történt, az egy csoda. Egy kis élet növekszik bennem, akire éveken át annyira vágytam. Arról, hogy elvetessem, szó sem lehetett. Viszont a rosszabbodó állapotom miatt mielőbb orvosi ellátására lett volna szükségem.

Mi lett végül a megoldás?

Két lehetséges kiutat láttunk, amelyek közül az egyik, hogy Magyarországra utazzunk együtt, nem volt járható, mivel a párom harmadik országbeli állampolgárként csak vízummal léphetett volna be hazánkba, hosszadalmas ügyintézési procedúrát követően. És nekünk nem volt annyi időnk, egyedül pedig nem akartam elutazni, szerettem volna a páromat magam mellett tudni. Ekkor jutott eszünkbe, hogy Kenyába viszont mindketten beléphetünk. Mivel nem volt jobb ötletünk, ezért elhatároztuk, hogy odautazunk és ott házasodunk össze.

De ha jól tudom, ez a megoldás sem volt azért ennyire egyszerű.

Valóban nem volt az. Le kellett fizetnünk egy papot, hogy összeadjon bennünket minél hamarabb, mivel normális esetben 30 nappal korábban be kellett volna jelentenünk a házasodási szándékunkat. Ráadásul életemben nem jártam még fekete afrikai országban (csak Tunéziát és Egyiptomot láttam korábban) és kicsit tartottam tőle, hogy mi fogad majd kint, de szerencsére, a párom családja nagyon kedves volt, szeretettel vettek körbe.

A kinti kórházban sor került végre a kivizsgálásra is: megállapították, hogy valószínűleg a sok stressz és a magas hőmérséklet viselte meg a szervezetemet, de szerencsére a baba teljesen egészséges. Biztosan ez lehetett a fájdalmaim hátterében, mert ahogy megérkeztünk Kenyába, sokkal jobban lettem, majd amikor visszatértünk Dubajba, megint felerősödtek a fájdalmaim.

Nem gondoltatok arra, hogy Kenyában maradjatok?

Nekem volt Magyarországon egy lakásom, aminek továbbra is fizetni kellett a havi törlesztőjét és Dubajhoz kötött bennünket a munkánk és a cicám is. Így ez nem is igazán került szóba, mint lehetséges forgatókönyv. Akkor még mindketten úgy gondoltuk, hogy visszatérünk és Dubajban maradunk.

Ami miatt aztán mégis meggondoltam magam, az az ismét egyre rosszabbodó állapotom volt. Igaz, hogy házas asszonyként a börtön már nem fenyegetett, de féltem, hogy elvetélek. Egyik nap munka után mentem haza és megint nagyon rosszul lettem. Akkor határoztam el, hogy megbeszélem a férjemmel, hazautazok Magyarországra. Szerencsére ő is úgy döntött, hogy velem tart.

Így 2017 végén felültem a repülőre és magam mögött hagytam Dubajt, hogy a történetem Magyarországon folytatódjon és ahol immár azért küzdöttem, hogy a férjem beléphessen az országba, hiszen egyre közeledett a szülés.

Hogyan alakult a házasságotok?

A kisfiunk születését követően még két évig együtt voltunk, de a házasságunk sajnos kudarcba fulladt. A férjem teljesen megváltozott, mintha nem is az a férfi lett volna, akihez hozzámentem feleségül. Örömére szolgált, ha lelkileg terrorizálhatott és nem törődött se az én se a kisfiam jólétével.

Immár két éve egyedül nevelem a kisfiamat. Gyerektartást nem kapok, a lakáshitel pedig továbbra is lóg a fejem felett, ezért rengeteget dolgozok. Nagyon fáj, hogy a kisfiam így nemcsak apa, de anya nélkül nő fel, hiszen az anyukájának állandóan dolgoznia kell, hogy előteremtse a szükséges anyagiakat. A könyvemmel, melyben megírom a történetemet - és amelynek első része már megjelent-, azt szeretném elérni, hogy legalább annyi bevételem legyen, hogy ne kelljen pluszmunkákat vállalnom a főállásom mellett és több időt tölthessek a kisfiammal. A könyv első része a hazaköltözésemmel ér véget, a jövő májusban megjelenő második könyv pedig az ezt követő, nem kevésbé nehéz és fordulatos éveket mutatja majd be.

Mi az, amit megtanultál a Dubajban töltött időszakod, majd az elmúlt évek alatt?

Azt, hogy nem szabad mindent elhinni, mert nem minden olyan szép, amilyennek kívülről látszik. A másik pedig, hogy „Soha ne mondd, hogy soha!” A dubaji események megtanítottak arra, hogy bármi megtörténhet és bizonyos államokban nem csak az kerülhet börtönbe, aki hibázik. Az élet számtalan váratlan fordulatot hozhat bárki életébe, egy a lényeg, soha nem szabad feladni. Egy életünk van, azzal mi rendelkezünk, nem szabad engedni, hogy mások tönkretegyék.