Laura 25 évesen úgy döntött, hogy Indiába költözik a barátjával. Viszonylag gyorsan találtak munkát mindketten, összecsomagolták az életüket és kiköltöztek Bangalore-ba. Laura az ott töltött első néhány nap után rájött, fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Egyelőre fél évre terveznek, de ki tudja mit hoz az élet...

A helyiek kedvencei
Habár manapság a legtöbb Indiai nagyvárosban már találni európai értelemben vett plázákat – Bangalore-ban történetesen egy luxus pláza is épült pár évvel ezelőtt, ez a UB City, ami a kollégáim nagy kedvence –, ezek a komplexumok nem tudják kiszorítani a hagyományos bevásárlóközpontokat, amiket itt BDA komplexnek neveznek. Több városrészben is található ilyen épületegyüttes, egyikük tőlünk pár saroknyira van.

Azért szeretek a BDA komplexbe járni, mert minden alkalommal úgy érzem, egy másik világba csöppenek: a több szintes, elhanyagolt, koszos épületben apró üzletek sorakoznak egymás mellett és felett, bennük furcsa külsejű figurák árulják portékáikat, amikről sokszor fogalmam sincs, micsodák. Itt egy cipőjavító, ott egy kábeles, egyik sarokban egy virágárus, másikban egy édességet áruló, mind-mind külön kis világ, bennük egy vagy több saját főszereplővel, akikről regényeket lehetne írni.

Köpködni tilos
Az autós iskola irodája a földszinten található, a narancssárga falak előtt fehér műanyag székek és asztalok sorakoznak, amik mögött két kövér muszlim férfi ül méltóságteljesen, a belépőt akkora fehér mosollyal köszöntve, hogy kivillan mind a harminckét foguk. A kövérebb feje fölött a falon tábla lóg, amire ki van írva: „Here: no credit, no spit, no gossip”, azaz „Üzletünkben nincs hitel, köpködés, pletyka”. A szabályok az üzletben egyébként olyan egyszerűek, mint amilyen egyszerű motoros jogsit szerezni: háromezer különféle dokumentum benyújtása után felülsz a járgányra, mész vele pár kört, majd a vizsgabiztos kiállítja a jogosítványt. Ez, ugye, sok mindent megmagyaráz.

--pagebreak--

Fiúnadrág, lánynadrág...
Múltkor elvittem pár nadrágot a BDA komplexbe, hogy rövidebbre vágassam a szárukat. Az első szabó, ahová betértem, egy vastagon kimázolt, bebodorított hajú nő volt, aki – miután fél órát álltam sorba – közölte, hogy ő ezeket bizony nem csinálja meg, mert férfi nadrágok. Látva értetlen tekintetemet, megmagyarázta: „Csak nem képzeli, hogy hozzányúlok valamihez, ami EGY FÉRFIÉ?” Ezt azóta sem értem, de ezután legalább találtam egy megbízható férfi szabót, akinek az üzlete egy másfélszer másfél méteres helyiségben található. Habár a belmagassága is csak körülbelül két méter, a doboz mégis két szintre van osztva: alul a főnök fogadja a kuncsaftokat, a kakasülőre beszerelt két varrógépen pedig az alkalmazottak dolgoznak. A kakasülő másfél méteres magasságban van, ahová nem vezet lépcső, az a két férfi pedig úgy dolgozik ott, mintha valaki felrakta volna őket a polcra.

Ezekben a komplexumokban zajlik igazán az élet, a helyiek itt gyűlnek össze egy kis kávéra és pletykára, itt seftelnek egymással a kereskedők, és itt játszanak a gyerekek suli után. Tegnap az egyik árkád alá néhány asztal volt kirakva, amik mögött vagy tíz nő ült és verte sebesen az írógépeket, azóta se sikerült kideríteni, hogy mégis mi célból. Minden alkalommal, mikor ott járok, úgy érzem, hogy egy Rejtő-regényben vagyok, és bármelyik pillanatban feltépheti az ajtót Fülig Jimmy, hogy jól ellássa a sarokban ülő rosszarcúak baját...

Fotók: Fülöp Tamás