Málta az EU legkisebb országa: apró szigetcsoport a Földközi-tenger kellős közepén. A történelme és a kultúrája ellenben annál gazdagabb. Meg hát maga az ország is, ha már itt tartunk. Azért nem kell feltétlenül túl puccos nyaralásra számítanunk, inkább középkategóriájúra. Először is képzeljük el, hogy az Air Malta járata leszállt velünk a Máltai Nemzetközi Repülőtéren, mi leereszkedünk a lépcsőn, majd néhány mágneses kapun keresztül kijutunk a szabadba. Sok időnk nincs a hely szellemének befogadására, így hát csupán néhány apró benyomásra hagyatkozhatunk. Ebből is nagyon fontos – talán a legfontosabb – az első. Na vajon mi az?

Az első benyomás: sárga
Sárga. Ez az első. Méghozzá a halvány mustárszín fajtából.
Máltán szinte minden sárga. Minden, ami Horvátországban hófehér vagy natúrbézs (létezett ez a szó a kőkorszakban?). Ez a barátságosan fakó árnyalat (illetve hát azért több árnyalat is van, de a vajszín és a halvány narancssárga között) mindenhol megtalálható, amerre csak néz az ember. Sárgák először is a hegyek. Málta szigetcsoportja mészkőből van, és ebből épült az utcák és házak tekintélyes része is – így azok is sárgák. És hasonló színezetű a máltai emberek arcbőre is.
Még a modern épületek jó része is sárga, pedig azok aztán biztosan nem mészkőből, inkább betonból és hasonló korszerű építőanyagokból készültek. Sétáljunk lassan Mdina (a régi főváros) és Rabat (Mdina külvárosa) utcáin, és szokjuk a színt.

A második benyomás: keleti
És ha már kezd természetessé válni, hogy minden sárga, lassan észrevesszük, hogy micsoda falak közt andalgunk éppen.
Talán furcsa déjvu-nk támadhat a fenti helységnevek hallatán: bizony, mintha volna egy Medina és Rabat Szaúd-Arábiában, illetve Marokkóban. Csakhogy ezek közkeletű arab városnevek: az előbbi erődöt, az utóbbi külvárost jelent. Valóban, a máltai Mdina és Rabat – két egymásba érő város egyébként, ami Máltán teljesen megszokott: csak átmész a szomszéd utcába, és már egy másik várostábla köszönt – nagyon régi arab városok. A terek közepén bódék, ahol újságpapírokat fúj a szél; az ember tisztára Észak-Afrikában érezné magát, ha kicsit nagyobb lenne a tömeg, és ha nem állna minden sarkon katolikus templom.
Máltán a történelem során számos hódító nemzet tanyázott, és valamiképpen mindegyik ott is hagyta a lába (vagy a keze) nyomát. A föníciaiak, a punok, a rómaiak és a bizánciak után az arabok Krisztus után 870-ben szállták meg a szigetet: a városrendezés, az építészet, a tágas terek és nem utolsó sorban a máltai nyelv az ő 221 évig tartó uralmukat idézi. Az építészet a legfeltűnőbb. Mindenütt keskeny, egyemeletes, nagy ablakos, esetleg teraszos házak láthatók. Állítólag van is egy szabvány, amitől az új épületek sem térhetnek el. Ez a hosszúkás, kétszintes, ablakos motívum minden építészeti korban megmaradt, és ennek, no meg a sárga színnek köszönhetően mókásan egységessé válik a városkép. Nagyon sok középkori, 13–16. századi épület maradt a spanyol (aragóniai) érából, és innen datálódnak a híres zárt faerkélyek, amelyek a nyári hőségben kellő védelmet nyújtanak, és amelyekből a hagyomány szerint egyenesen be lehetett látni a legközelebbi templom nyitott kapuján, így a nemesasszonyok anélkül követhették a misét, hogy ki kellett volna tenniük a lábukat az utcára.

A harmadik benyomás: hibrid
Az ókori, majd arab, szicíliai-normann, spanyol, brit hódítások nyomát legfeltűnőbben a máltai nép viseli magán. Az eredmény megejtő: a nyelvük az egyetlen arab nyelv, amelynek latin betűs az írása, persze egy csomó olasz és szicíliai emlékkel tarkítva. Például jó napot köszönni úgy kell, hogy „bonġu” (ejts: bondzsú), ami szicíliai eredetű. A szokásaik viktoriánusan angolok: a 19. század elejétől jelen levő brit hódítók alól hivatalosan csak 1964-ben szabadult fel teljesen Málta. Az angol gyarmatosítóktól örökölt hagyományokra talán még büszkébbek arrafelé, mint a lovagrendre (aminek legalább ennyit köszönhetnek). Az arab stílusú házakban, amelyekről már áradoztam, a földszinten kandalló található, a konyhaasztalon english breakfast, az emeleten pedig a hálószobák. A máltaiak minden körülmények közt nagyon udvariasak, az idegeneket „sirnek” vagy „ma'amnak” szólítják, miközben külsőre egyáltalán nem emlékeztetnek a nyársat nyelt britekre. Távolságtartó, ugyanakkor vendégszerető nép. És selyemruhában-kalapban járnak templomba – merthogy a vallásuk viszont olyan mereven katolikus, amilyet csak egy szigeten lehet elképzelni. A római egyház csakugyan példátlan befolyása alatt tartja az országot: a hittan még az állami iskolákban is kötelező, és amit a katolicizmus helytelenít, mint a válás vagy az abortusz, az Máltán gyakorlatilag ismeretlen fogalom: utóbbi tilos, az előbbi ítéletet pedig egyszerűen nem hozzák meg a bíróságok. (Persze pénzzel bármi megoldható...)

A negyedik benyomás: autentikus
Ez a hatás leginkább Gozo szigetén éri az embert. Gozóra félórás hajóúttal lehet eljutni: itt található a világ legrégibb – a Stonehenge-nél is ősibb – szabadtéri vallási építménye: az úgynevezett antija, amelyet a neolitikus korban építettek hatalmas kövekből. Neve arra a gozói hiedelemre utal, mely szerint a templomot óriások építették. Az autenticitás itt a levegőben van, és nemcsak az ősrégi építmények és természeti képződmények miatt. A városok, falvak sokkal csendesebbek, mint Málta szigetén. Látszik, hogy mindenki ismer mindenkit: az egyik legszebb régi hagyomány, hogy a helyiek a kapukulcsot bent hagyják a zárban – mármint kívül –, amikor elmennek hazulról. A legenda szerint azért, hogy a kalózok fogságából szabadult hozzátartozók akkor is bemehessenek, ha a háziak épp a földeken dolgoznak.Gozo valahogy tisztább, mint Málta, az élet egyszerűbb, a nyelv még sajátosabb, és a tenger is utolérhetetlenül kéken csillog. Az ember ide vágyik vissza leginkább.

Az ötödik benyomás: mediterrán
Ami az ételeket, a zenét, az illatokat illeti: semmi különösképpen máltai. A nemzeti étel a hagyomány szerint a nyúlhús, ezt általában ragu formájában készítik el. De halat valamivel gyakrabban fogyasztanak, nem beszélve a steakről. A legfinomabbak talán az előételek: a helyi kecskesajt, az édes vagy szárított paradicsom, az ezerféleképp feltálalt padlizsán. A kolbász nagyon népszerű arrafelé, de itthon jobb. A borok között is vannak egészen figyelemre méltó alkotások: mivel a sziklás talaj miatt kevés a termőföld, a szőlő egy részét Szicíliából hozatják, és borkészítéskor azt keverik a helyi szőlőkkel. A kertgazdálkodás igen elterjedt, mint minden mediterrán országban: malter nélküli kőfalak veszik körül a veteményeseket vagy a kevés olajfaligetet (kiirtották a britek), hogy az esővíz kicsoroghasson a hézagokon. És ami még nagyon mediterrán (a délutáni sziesztán kívül): a szikrázó napsütés. A tenger megunhatatlan látványa. És a fakó utcaköveken rohangáló kölkök.

A máltai lovagrend
Csak hogy mindenki képben legyen: a máltai lovagrend egy jeruzsálemi ispotály (szegény vagy sebesült zarándokok otthona) körül tevékenykedő keresztes lovagokból jött létre 1070-ben. A lovagrendek általában a Vatikán áldásával létrejött világi rendek, amelyek tagjai így nem felszentelt papok voltak, viszont nem nősülhettek meg (ma már igen, sőt, női tagjai is lehetnek, akiket a lovagrend dámáinak hívnak). Az eredetileg Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett rendnek a középkori századok folyamán számos birtoka lett, székhelyük viszont állandóan változott, míg különböző szolgálataikért 1530-ban V. Károly német-római császár nekik nem ajándékozta Máltát. Ezt követően csaknem háromszáz évig a lovagrend éppen soros nagymestere volt a sziget és Tripoli uralkodója. Ma a máltai lovagrend a világon mindenütt jelen van, és a lovagok többnyire jótékonykodással ütik el az idejüket – nálunk például a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fenntartásával.