Laura 25 évesen úgy döntött, hogy Indiába költözik a barátjával. Viszonylag gyorsan találtak munkát mindketten, összecsomagolták az életüket és kiköltöztek Bangalore-ba. Laura az ott töltött első néhány nap után rájött, fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Egyelőre fél évre terveznek, de ki tudja mit hoz az élet...

Az indiaiak munkamorálja nagyon más, mint a miénk. Például elég sajátosan értelmezik a munkaidőt: van, aki már kora délután hazamegy, de olyan is előfordult, hogy a főnökömnek péntek este hatkor pattant ki valami új ötlet a fejéből és akkor bizony le kellett ülni meetingelni, pedig igazán el lehetett volna halasztani a dolgot hétfőre is. És mivel a kollégáim (is) utálják azt a helyet, ahol az iroda található, olykor előfordul, hogy egy egész napra beköltözünk egy csinos kávézóba és onnan dolgozunk.

UB City, Bangalore, fotó: wikipedia.org

Múlt héten kedden például a UB City egyik éttermébe, a Cafe Noir-ba bútoroztunk át. A UB City-ről azt kell tudni, hogy India első luxus bevásárló központjaként hirdeti magát, ami nem is áll távol a valóságtól: márványlépcsők, bársonyszőnyeg, hatalmas üvegablakok és gyönyörű növények jellemzik az épületet és szinte csak luxusmárkák nyitottak benne üzletet. A párizsi Lafayette-hez tudnám hasonlítani, gyönyörű hely. A legelképesztőbb benne az, hogy maga az épületegyüttes a luxus megtestesítője, tőle azonban egy-két utcára a legszegényebb emberek laknak viskókban vagy éppen sátrakban. Az elején leesett az állam az ilyen és ehhez hasonló elképesztő kontraszttól, de már hozzászoktam. Az egész ország ilyen: egy nagy paradoxon.

--pagebreak--

Szóval beköltöztünk a Cafe Noir nevű francia étterembe, ami itteni mércével mérve nagyon drágának számít, otthoni viszonyok szerint árait tekintve középkategóriás étteremnek nevezném . A dolgozás ebben az esetben egyébként azt jelentette, hogy egész nap ettünk és ittunk, és a kinyitott laptopjaink felett (hogy a látszat azért mégiscsak meglegyen) világmegváltó beszélgetéseket folytattunk. Mivel kollégáim nagy része világlátott ember és közülük sokan éltek hosszabb ideig külföldön, könnyen átérzik a helyzetemet és nekem is könnyebb beszélnem az itt tapasztaltakról. Ilyenkor általában a kulturális különbségek vannak terítéken a házasság, párkapcsolat, társadalom nézőpontjából. Imádom ezeket a beszélgetéseket, többet tanulok belőlük, mint akármi másból eddigi életem során.

Utcakép Bangalore muszlim negyedéből

A vállalat, ahol dolgozom, csak úgy, mint egész India, nagyon hierarchikus. Pozícióból adódóan mindenkinek megvannak a feladatai úgy, mint otthon, de emellett az is gyorsan világossá vált számomra, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem tehetsz meg, ha a hierarchia felsőbb szintjeinek valamelyikén állsz. Például nem hozol magadnak vizet, nem te mászkálsz az apró-cseprő dolgok után - arra ott vannak az irodaszolgák. Két középkorú asszonyságról van szó, akik egész nap száriban és mezítláb masíroznak az irodában és kiszolgálnak bennünket. Én a felső vezetéssel dolgozom, valamint fehér vagyok, ez a két tényező pedig arra predesztinál, hogy a személyzettől a maximális tiszteletet kapom, ami néha túlzónak tűnik és sokszor zavar is.

--pagebreak--

Legelső napomon bementem az irodavezetőhöz, hogy jegyzettömböt és tollat kérjek tőle. Mielőtt elmesélném a szituációt, el kell mondanom, hogy van az indiaiaknak egy jellegzetes mozdulatuk, amit az élet minden területén, minden szituációban alkalmaznak: oldalra billegtetik a fejüket, ami négy dolgot jelenthet: igen, nem, nem tudom, talán. Sohasem tudhatod, hogy mikor melyiket jelenti, ezt a kontextusból lehetne kitalálni, de legtöbbször ez is feladja a leckét. Szóval bementem Archana-hoz, az irodavezetőhöz, hogy elkérjem tőle az említett dolgokat:

Archana, kaphatnék tollat és füzetet?
Nincs válasz, fejbillegtetés van. Tétován állok, nem értem a dolgot. Megismétlem a kérdést:
Szóval kaphatok?
Ismét billegtetés. Toporgok, bámulok:
Nem értem. Kaphatok vagy nem?
Persze – hangzik a válasz, közben billegtet -, mindjárt beküldetem.

Beküldeti? Mégis mivel? Ezen töprengtem negyed óráig, mert eddig tartott, amíg megtudtam. Az egyik mezítlábas hölgy közelített felém ezüst(!) tálcával a kezében, azon nyújtotta felém a tollat és a papírt, közben pedig folyton madam-nak szólított. Ó, egek, mi van itt – gondoltam. Azóta már tudom, hogy így működnek a dolgok: mindenkinek megvan a maga feladata és minél több embernek kell munkát adni, mert nagy a szegénység és bizony sokan vannak.

A ház, ahol Lauráék laknak

Ráadásul minden nagyon lassan megy, általában háromszor annyi ideig tart, mint otthon. Ha akarsz valamit, akkor nem elég egyszer elmondanod, többször emlékeztetni kell az illetőt, odatelefonálni, emailt írni, és ha mindezt sokszor megteszed, akkor talán megkapod azt, amit akartál. Tegnap elkövettem azt a hibát, hogy otthon hagytam a laptopom töltőjét, így az pár óra után lemerült. Bemegyek az említett Archana-hoz és előadom a problémámat. A következőképpen zajlott a beszélgetés:

Archana, kérnék egy laptopot, az enyém lemerült.
Nincs válasz, fejbillegtetés van. Mivel még mindig nem tudom, hogy ez mikor mit jelent, újra
nekifutok.
Szóval kaphatnék egyet?
Billegtetés. Ó, anyám, most akkor mi van?
Archana, plíz. Én ezt nem értem. Van laptop vagy nincs?
Persze, van. Mindjárt beküldetem – közben persze billegtet.

Innentől elkezdtem nézni az órámat, körülbelül egy óra várakozást saccoltam, pedig Archana irodája tíz méterre van az enyémtől, az említett laptop pedig ott feküdt a mellette lévő asztalon, láttam. 25 perc múlva megjelent a mezítlábas asszony és nagy előzékenyen, madamozás közben letette elém a kiszolgált laptopot. Felnyitja a tetejét, rábámulok a gépre; hiányzik a billentyűzet fele. Ráadásul valami förtelmes bűz szivárog ki belőle, nem is értem, hogy lehet egy masinának ilyen szaga. Mit tartottak ezek ebben, húst? – morfondírozok magamban. Vagy belemászott valami állat és ott lelte halálát?

Ne haragudjon, de ez a gép lyukas – fordulok a hölgyhöz.
Semmi reakció.
Belelátok a közepébe. Kaphatnék egy másikat, kérem?
Nincs válasz, billegtetés van, majd elviszi a gépet.

Istenem - gondolom magamban -, ezt sose fogom megérteni. Eltelik egy negyed (!) óra, látom ám, hogy jön az asszony egy újabb géppel, de mielőtt leteszi elém, serényen letörli az asztalt, közben előzékenyen mosolyog és madamozik. A második gépnek voltak billentyűi, meg működött is, úgy ahogy. Összesen 45 percbe telt a művelet - nem is volt olyan rossz idő.

Fotók:Fülöp Tamás