Laura 25 évesen úgy döntött, hogy Indiába költözik a barátjával. Viszonylag gyorsan találtak munkát mindketten, összecsomagolták az életüket és kiköltöztek Bangalore-ba. Laura az ott töltött első néhány nap után rájött, fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Egyelőre fél évre terveznek, de ki tudja mit hoz az élet...

Mint borjú az új kapura...
Mindig izgulok, amikor elkezdek írni Nektek, mert arra gondolok, most aztán tényleg elő kell vennem az írói vénámat, hogy el tudjátok képzelni, mi van itt. Néha azt érzem, lehetetlen hűen lefesteni ezt a teljesen új életet, amit élek. Egészen hihetetlen például az, ahogyan az emberek egy fehér, ráadásul világos hajú nőre reagálnak. Akárhová megyek, bámulnak: a buszon, az utcán, a zöldségesnél, mindenhol, minden időben. De ez nem az a fajta bámulás, amikor az illető szemérmesen elkapja a pillantását, ha észreveszi, hogy bámulása tárgya észrevette bámulását. Ó, nem... Ez bizony az a fajta, amelyik akkor is tovább bámul, ha látja, hogy észrevetted. Egészen elképesztő méreteket is tud ölteni a dolog: hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, látom, ahogy mutogatnak, vagy szimplán csak megállnak és néznek – hosszan, kitartóan. Valamelyik nap egy pasas hanyatt esett egy gödörben a nagy bámulástól amíg elhaladtam vele szemben az utcán.

Íme a kurta, a hagyományos indiai viselet nőknek – Laura is ezt hordja, bő nadrággal párosítva

Pedig mindent megteszek, hogy ne legyek feltűnő: bő ruhákat hordok, nem sminkelem magam, a hajam gubacsba összefogva, a vállam pedig mindig fedve, de ez mit sem ér, mert van valami, amit nem takarhatok el: a bőrszínem. A fehér nő itt ritka, mint az azonos színű holló. Hiába él és dolgozik több ezer nyugati Bangalore-ban, a közel 9 milliós lakosságban elenyésző az arányuk. Úgy érzem magam, mint egy színes paradicsommadár a galambok között: nem tudok beolvadni. Ez nagyon zavar, mert azt érzem, akármennyire igyekszem, úgysem tudok beilleszkedni, mert annyira más vagyok és ezzel a mássággal sajnos minden percben szembesülök.

--pagebreak--

Visnunak áldozok
Van azért előnye is a bőrszínemnek: az emberek kedvesek és nyitottak a külföldiek felé. Hétvégén kirándulni mentünk egy közeli nemzeti parkba és az úton, a semmi közepén egy gyönyörű templomot találtunk, amit Visnunak emeltek 1000 évvel ezelőtt.

Laura Visnunak áldozik. Helyszín: a semmi kellős közepe!

Miután áldoztunk az istenségnek, egy, a templomba érkező mosolygós csoport rögtön megszólított, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, mit csinálunk? Kilépve a templomból a közelben üldögélő, helybéli asszonyok megkínáltak minket a sáfrányos rizsből, amit falatoztak. Ez a kedvesség egyértelműen a külföldinek szól, szóval pozitívuma is van a paradicsommadár-létnek.

Asszonyok a templom előtt – Lauráékat is megetették

--pagebreak--

Mindennapi kenyeremet...
A másik, rendkívül komoly problémaforrás az étkezés. Imádok enni, a kocsonya kivételével mindent szeretek, de itt a legtöbb étel annyira csípős, hogy képtelen vagyok lenyelni őket. Úgy képzeljétek el, hogy még a sült krumplit is megszórják erős paprikával! Az ételek annyira csípősek, hogy nem is érzed az eredeti ízt, csak azt, hogy meleged van és kiver a víz, a szád pedig lángol, ami nem múlik el akkor sem, ha iszol, de akkor sem, ha eszel rá mondjuk kenyeret. És hiába kéred meg a pincért, hogy ne csípősen készítsék az ételt, nem érsz el vele semmit, mert teljesen más fogalmaik vannak a csípősségről, mint nekünk.

Keralai étel banánlevélen. Ez azon ritka eledelek egyike, amit Laura is meg tud enni, mivel nem csípős. Vega és nagyon ízletes.

Múltkor egy étteremben csirkés rizst rendeltem és a pincér lelkére kötöttem, hogy ne legyen csípős; se piros paprikát, se chilit ne tegyenek bele. Persze megígérte, hogy úgy lesz, de amikor kihozta, látom ám, hogy tele van szórva zöld chilivel. Mikor rákérdezek, akkor azt mondja, hogy „hát madam, nem csípős, mert csak kevés chili van rajta”. Erre igazán nem lehet mit mondani. Szóval folyamatosan gyártom a csirkepörköltet, marhapörköltet és egyéb hazait, de így is sokszor eszünk étteremben, ahol mindig nagyon kell vigyáznom. Jobb lenne hozzászokni a csípőshöz, de azért az ilyesmi nem parancsszóra megy.

A legjobb csirkepörkölt amit Bangalore, illetve egész India valaha is látott – Laura főztje :)

Ha minden jól megy, jövő héten Keralából, egy gyönyörű déli államból írok Nektek, ott töltöm a Diwali-t, a legnagyobb indiai nemzeti ünnepet.

Fotók: Fülöp Tamás