Laura 25 évesen úgy döntött, hogy Indiába költözik a barátjával. Viszonylag gyorsan találtak munkát mindketten, összecsomagolták az életüket és kiköltöztek Bangalore-ba. Laura az ott töltött első néhány nap után rájött, fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Egyelőre fél évre terveznek, de ki tudja mit hoz az élet...

Programot szervezünk...
Pár hete beléptünk egy expat klubba, mert eléggé hiányzott a társaság. Ez a klub kifejezetten Bangalore-ban élő külföldiek számára szervez programokat, körülbelül kétezer tagja van. A múlt szombati Diwali-buli (az egyik legnagyobb vallási ünnep Indiában) volt a klub első rendezvénye, amin mi is részt vettünk. A meghívóban kikötötték, hogy a Diwali tiszteletére mindenkinek kötelező tradicionális indiai ruhát viselni. Fel is öltöttük magunkra a legszebb (és egyetlen) kurtánkat, a kedvesem a hozzá tartozó pajamát (bő len nadrág), majd elindultunk a helyszínre riksával. Mivel kezdés előtt fél órával a klub honlapján még csak tizenegy fő jelezte részvételi szándékát, azt gondoltam, hogy majd beülünk valami szolid kocsmába és egy pohár sör mellett megbeszéljük az élet nagy dolgait.

A szolíd kis kocsmából, végül ez lett...

Ehhez képest a megadott címen található épület nem egy kocsma volt, hanem egy öt csillagos luxus hotel, ami előtt vörös szőnyeg volt leterítve, valamint legalább öt concierge állt haptákba, ahogy beléptünk. Szóval nagyon autentikus helyszínt sikerült választaniuk a szervezőknek…
A hotelba belépve meg is pillantottuk az expatokat, nem volt nehéz felismerni őket: ők voltak az egyedüli indiai ruhába öltözött fehérek, viszkis pohárral a kezükben. Már nagyban folyt a diskurzus a pultnál, mikor csatlakoztunk hozzájuk, mindenki nagyon kedves és érdeklődő volt. Volt közöttük francia nyelvtanár, amerikai golfklub-menedzser, portugál mérnök, egyszóval mindenféle náció mindenféle szakmából. Egy idő után eldöntöttük, hogy elég lesz a pultnál ácsorgásból, menjünk le a helyszínre, ami a hotel udvara volt.

--pagebreak--

Vörös szőnyeg és koktélruhák
Odafelé is vörös szőnyegen lépdeltünk, a bejáratnál csinos hostess lány kérte a nevünket, majd nyugtázta, hogy rajta vagyunk a listán és beléphettünk a kertbe. A feszített víztükrű hatalmas medence körbe volt rakva mécsesekkel, minden pult mellett indiai pincérek lesték kívánságainkat, az egy négyzetméterre jutó apró koktélruhák száma pedig jóval magasabb volt, mint amire számítottam.

A nők egy része figyelmen kívül hagyta a kötelező indiai öltözetre vonatkozó kritériumot, de az is lehet, hogy egy másik buliból jöttek, ahol a dress code a tizenöt centis sarkú cipő és a hátsófelet épphogy eltakaró, felül pedig végtelenül nyitott passzos ruha volt. Ez azért is meglepő, mert Indiában igen szigorúak az öltözködési szabályok, nem illik vállat szabadon hagyó ruhában megjelenni, a lábat pedig olyannyira ildomos takarni, hogy még a formáját se lehessen kivenni – véletlenül se. Egy külföldieknek rendezett bulin azért persze más az etikett, de a vendégek között is voltak indiaiak, a nagyszámú indiai személyzetről nem is beszélve, szóval a miniruha enyhén szólva erős viseletnek tűnt.

--pagebreak--

Ha egy parti beindul
Az egyik hangszóróból Lady Gaga ordított, tőle néhány méterre három indiai fiú szívószálra emlékeztető, színes pálcákkal hatalmas dobokat vert iszonyú intenzitással és a kettő együtt valami elképesztő kakofóniát hozott létre.

Közben volt tűzijáték és csillagszórózás is, egy ponton azt képzeltem, hogy Cher is előugrik majd valahonnan és ad nekünk egy rögtönzött koncertet, de ez persze nem történt meg. Később előkerült valahonnan egy oligarcha kinézetű, nagy darab pasas, aki hasközépig érő, vastag aranyláncokat viselt, ebből vagy harmincat, a csuklóján meg még vagy húszat-húszat és elkezdte dobálni a papír pénzt a dobos fiúkra. Minél gyorsabban játszottak, ő annál gyorsabban dobált, a végére hatalmas mennyiségű pénzzel borítva be őket. Az, hogy nem tetszett a jelenet, enyhe kifejezés…A nép közben egyre jobban bevadult, egy idő után ruhástól ugráltak bele a medencébe, miközben üvegből vedelték a viszkit, én meg csak pislogtam nagyokat, mert erre aztán tényleg nem számítottam. Körülbelül ilyesmi lehetett a dolog a gyarmati időkben is: az indiai személyzet tálcával a kezében nagyokat nyelve döbbenten nézi a vadul bulizó fehéreket, csak a fehérek most nem csupán angolok voltak, hanem mindenféle náció a Föld minden pontjáról.

Nem igazán tudtam elengedni magam, de nemcsak azért, mert nem tudtam azonosulni a közeggel, hanem azért sem, mert egyre csak azok az emberek jártak a fejemben, akiket a hotelba vezető úton az út szélén láttam. Az egyik legnagyobb nyomortelep mellett haladtunk el, amit életemben valaha láttam, az emberek szó szerint a szemétrakáson laktak lemezekből összetákolt viskókban és olyan bűz áradt ki onnan, mintha egy halfeldolgozót felejtettek volna ott évekkel ezelőtt az összes tartalmával együtt… Két sarokkal arrébb pedig medencés buliban szórják a pénzt a fehérek – szó szerint. India az ellentétek országa, ez már szinte klisé, de hiába van ezzel tisztában az ember lánya mielőtt idejön, megélni már egy egészen más dolog.
Annak ellenére, hogy nem volt az én világom ez az egész buli, nagyon örülök, hogy elmentünk, mert találkoztam jó néhány igen érdekes emberrel.

Fotók: Fülöp Tamás