November 30-tól már megvásárolható a 2023-as téli Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Kutatófizikusból lett mentálhigiénés szakember és influenszer. Nem akarok beleszólni elnevezésű, Bányai Judittal és Fancsikai Eszterrel együtt vezetett Instagram-oldalukat, ahol hosszabb-rövidebb videókat osztanak meg a főként nőket és anyákat érintő társadalmi kérdések témáiban, majdnem kétszázezren követik. Bár Orsi remek kommunikátor, és így megtalálta magát a mentálhigiéné területén, eredeti szakmájától sem szakadt el teljesen. Közben gyakorló édesanya és önkéntes segítő is. Interjúnkban arra is kíváncsiak voltunk, hogyan fér meg egyetlen ember életében ennyiféle tevékenység.

– Fizikusként végeztél, tizenhat éven keresztül kutatófizikus voltál, rövid ideig tanítottál is, innen vezetett utad a pszichológia területére. Mi késztetett az éles váltásra? Egyik pillanatról a másikra, talán egy váratlan esemény vagy találkozás miatt döntöttél úgy, hogy egy teljesen más szakmában is kipróbálod magad, vagy egy hosszabb érlelési folyamatnak köszönhetően jelentkeztél a SOTE mentálhigiénés szakemberi képzésére?

– Hosszadalmas érési folyamat volt, nyolc év kellett hozzá. De kezdjük a fizikával! A kilencvenes évek Erdélyében vagyunk, anyukám korán észrevette érzékemet a fizikához. Abban az időben különösen fontos volt a szülőknek, hogy a gyerek olyan szakmát tanuljon, amivel majd nem fog éhen halni. És bár vonzottak a művészeti tárgyak is, azokat nem tekintettük biztos megélhetési forrásnak otthon. Anyum mondogatta, hogy tanárra és orvosra mindig szükség van, ezért egyértelmű volt, hogy fizikatanárnak megyek. Elvégeztem Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen a fizika-kémia szakot. Dupla szakosítás, hogy még több munkalehetőségem legyen, bár a kémia soha nem volt a kedvencem. Imádtam tanítani, a szívemben mindig tanár leszek – az Instámon található edukációs videók is ezt mutatják. Budapestről kaptam egy lehetőséget, hogy ha érdekelnek a műszaki kerámiák, megpróbálhatnám a doktorit. Így hagytam el a tanári pályát és kerültem be a kutatásba. Ám végigkísért az érzés, hogy ez inkább a szüleim döntése volt – csak félig tudtam azonosulni a pályával, azzal együtt, hogy szeretem a kutatást. Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy mi lett volna, ha a pályaválasztásom a 2000-es vagy a 2020-as években történik: vajon fizikusnak mentem volna-e? A hiányérzetet önkéntes munkával kompenzáltam, harmincéves korom körül pedig terápiára kezdtem járni. Kisebb megszakításokkal nyolc évig tartott ez a folyamat, aminek köszönhetően megismertem önmagam. Tudatosult bennem, mitől lennék boldog: a kapcsolódástól, a visszacsatolástól, és hogy a segítő munkát hivatalos keretek közé tudjam helyezni. A kutatói szak pedig olyan, ahol ezek közül nem sok valósul meg, ott kevés a visszacsatolás is, hiszen a pálya olyan, mint egy hosszú maraton, gyakran csak évek, évtizedek alatt derül ki egy-egy eredményről a valós értéke.

– Találtál közös pontot a mentálhigiéné és a fizika között?

– Az ember azt gondolná, hogy két ennyire távoli terület nem bírhat hasonlóságokkal, miközben az atommag belsejében ható erők gyönyörűen párhuzamba állíthatók személyiségünk működésével. Vagy ha a nagyobb képet nézem: egy mentálhigiénés segítői folyamatban az érzések gyökeréig kell leásnunk, hogy megértsük egy elakadás okát, ahogy a fizika esetében is le kell menni atomi szintre, hogy egy jelenséget meg tudjunk magyarázni. Ezeket a hasonlóságokat tudatosan figyelem, és óriási élmény egy-egy ilyet észrevenni.

– Milyen problémákban és milyen módszerekkel nyújtasz segédkezet a hozzád fordulóknak?

– A mentálhigiénés szakember a jelenben dolgozik, az emberek aktuális elakadásával, legyen az egy megoldhatatlannak tűnő konfliktus vagy az anyaság kérdése, gyerekvállalás, egy válás, egy haláleset. A pszichológusokkal ellentétben nem megyünk vissza a gyermekkorba, nem „terápiázunk”, az nem a mi kompetenciánk. Célunk eljutni a legmélyebb érzelmi rétegekig, és így segíteni a kliensnek tisztábban rálátni önmagára a jelenben. A hozzám fordulót útkeresésre hívom, elkísérem, közben fogom a kezét. Bizalmi viszony alakul közöttünk. Ez a bizalom teremti meg számára a gyógyító kapcsolódást, amit egyébként lehet, hogy a közvetlen környezetétől épp nem kap meg. Hitelesnek kell lennem, hogy ez a viszony működhessen, ezért mindig őszinte vagyok vele. Felvállalom, ha meghatódom a történetétől, ahogy azt is, ha dühöt érzek miatta – egy szintre kerülünk. Akkor maradok hiteles, ha megengedem magamnak a bevonódást. Ha érzi, hogy száz százalékig mellette állok, az már fél siker – ez a kiállás a mentálhigiénés segítő beszélgetés kulcsa. Azonban szem előtt tartjuk, hogy ha vége az egyórás ülésnek, nem visszük magunkkal a kliens problémáit, a „kimosakodás módszerével” függetlenítjük magunkat az ülésen történtektől. Rituálék segítségével kerülünk ki az ő világából, mely rituálé minden szakember esetében más. Van, aki főz egy teát vagy sétál egyet a tömbház körül – én tizenöt perceket meditálok a nehezebb témák feldolgozása után. Nem teszek szorosan egymás után üléseket az előző és a következő vendéggel, hogy legyen elég időm regenerálódni.

– Mikor és miért érdemes felkeresnünk a mentálhigiénés szakembert?

– Ahogy a testünkkel is akkor megyünk orvoshoz, ha már erős tüneteket produkálunk, úgy a lelkünkkel is többnyire akkor megyünk segítő szakemberhez, ha már nagy a baj. Azt vallom, hogy jó felismerni az apró jeleket, melyek szinte észrevétlenül szoktak bekúszni, például a fejünkben folyamatosan pörgő negatív gondolatspirálok formájában. Lényeges kérdés, hogy ezek a spirálok milyen intenzitással jönnek és mennyire tudjuk azokat leállítani, vagy az életünk részévé válnak, megkeserítve a legtöbb ébren töltött pillanatunkat. Ha azon kapjuk magunkat például, hogy egy beszélgetésben, ahelyett, hogy a partnerünkre figyelnénk, egy problémán rágódunk, vagy miközben egy monoton tevékenységet végzünk, stresszesen kattogunk, ideje szakember segítségét kérni. Persze vannak egyértelmű helyzetek is, mint például a depresszió vagy egy kiégés, amik arra késztetnek, hogy az önismereti út ösvényére lépjünk, viszont az imént arról beszéltem, hogy sokszor bizony észrevétlenül válunk szorongóvá, és azt hisszük, hogy feszült állapotunk a normális, mert mi „ilyen típusúak vagyunk”. A helyzet az, hogy nem kell így élni, szerencsére a boldogság és az egyensúly elérése tanulható. Egyébként a legtöbbünk szorongó. A minap tettem ki az Instámra kérdésmatricaként, hogy kinek melyek a vágyott tulajdonságok, amikkel jó lenne rendelkezni. A válaszadók kilencven százaléka határozottságot kérne, azt szeretné, ha meg tudná húzni a határokat, ha kimondaná, mit akar valójában. Ezek hiánya sajnos szorongás kialakulásához vezet. Az a baj, hogy a szorongásnak nem mindig látjuk a valós veszélyeit, hiszen az hosszú távon kártékony, nem a pillanatnyi jóllétünket fenyegeti.

– Ha nem mennék azonnal segítő szakemberhez, milyen módszerekkel segíthetek magamon?

– Leülsz egy füzettel, s kiírod magadból, mi a bajod. Esténként ezt sokszor alkalmazom, így bármikor ránézek a füzetre, látom, hogy vagyok. Sokat levesz a feszültségből, ha valaki rendszeresen naplót vezet. Ha azt érzed, hogy nem elég a naplózás, utánaolvasol a témának, megveszed, mondjuk, Máté Gábor, Nicole LePera vagy Tisza Kata egyikkönyvét. Ha mindez még mindig kevés, mert úgy érzed, nem csökken a káosz, nem tisztul a kép, s esélytelen egyedül megugrani, akkor felkeresel egy szakembert.

– Milyen mentális egészséggel kapcsolatos téma foglalkoztat a legerősebben mostanában?

– Hogy hogyan tudom ráébreszteni leghatékonyabban az embereket arra, hogy segítséget kérjenek, ha nincsenek jól. Ez összecseng a honlapomon található mottóval is: „Ha szembenézek azzal, amit legszívesebben a szőnyeg alá söpörnék, idővel könnyebb lesz a létezés".

– Bányai Judittal és Fancsikai Eszterrel viszitek a @nemakarokbeleszolni című Insta-vlogot. Milyen céllal hívtátok életre a csatornát? Miért ezt a platformot választottátok?

– Mint mindenki, mi is sok kéretlen tanácsot kaptunk a mindennapi életünk kapcsán, különösen sokan beleszóltak például a gyereknevelésbe. A külvilágnak mindenről van véleménye: milyenek legyünk anyaként, nőként, feleségként. A nők ezer szerepe rengeteg támadási felületet ad, nagy az elvárás, hogy mindenben tökéleteset nyújtsunk. De nincs ember, aki minden szerepében kikezdhetetlen lenne, illetve ami nekünk tökéletes, lehet, hogy másnak nem az. Mindezek felismerése inspirált minket, megszületett néhány videó, amely humorral, szarkazmussal próbált rávilágítani, hogy a „jó tanácsok” sokszor kritikát takarnak, még több nyomást helyezve az emberre. Ennek humorral történő oldása meglepően sok emberrel rezonált.

– Férjeddel örökbe fogadtatok egy kisfiút hároméves korában. Az anyaság örömeihez és nehézségeihez való humoros hozzáállás az, ami összeköt benneteket Judittal és Eszterrel?

– Egyértelműen a humor, a hasonló értékrend és életszemlélet köt össze minket. A gyerekekkel kapcsolatos teljes skálát megpróbáltuk lefedni, az örökbefogadástól kezdve a gyerektelenségig, a házasélettől a szinglilétig, de számos alkalommal olyan ügyek mellett is kiállunk, amelyek már inkább a társadalmi felelősségvállalás kategóriájába esnek. A humoros tálalást pedig nemcsak fontosnak tartjuk, de hiszünk a humor terápiás erejében, amivel enyhíteni lehet a fájdalmas helyzetek okozta károkat.

– Miért döntöttetek az örökbefogadás mellett?

– Soha nem zártuk ki az örökbefogadás lehetőségét, és amikor évekig természetes úton nem jött össze a baba, a lombik helyett az örökbefogadást éreztük a hozzánk legközelebb álló útnak.

– Férjeddel milyen nehézségekkel találtátok szemben magatokat az örökbefogadás kapcsán?

– Minden szakaszának megvan a maga nehézsége: a várakozás időszakában nem várakozni, hanem élni tovább az életet, nem belecsavarodva abba, hogy talán évekig nem fog megcsörrenni a telefon. Amikor viszont megcsörren, pillanatokon belül felkészülni egy gyermek érkezésére. Ha pedig megérkezik a gyerek, szerintem az összes közül a legintenzívebb megélés a családdá válás folyamata. Születik egy anya, egy apa, és egy gyerekből az ő gyerekük lesz, örökre és megváltoztathatatlanul – ez a folyamat pedig, az összes csodájával együtt nehéz is egyben. Számomra a legnehezebb az anyaság érzésének azonosítása volt. Miközben Csabit az első pillanattól kezdve mindennél jobban szerettem, terhességnyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ki tudjam mondani teljes bizonyossággal, hogy innentől elsősorban anya vagyok, és az identitásom összes része csak ezután következik

– Lehet különbség a megélt örömökben amiatt, hogy ugyan nem vér szerinti gyermeketek van, viszont legalább annyira szerettétek volna őt, ha nem jobban, mint azok a párok, akiknek a terhesség átélése bőven ad időt az izgalommal teli várakozásra?

– Olyan egy éve volt velünk Csabi, amikor egy barátnőmnek azt mondtam, nem is emlékszem, hogy nem én szültem őt. Miközben az örökbefogadás egy állandó és visszatérő téma lesz a családunkban, mert lesznek korszakok a gyermeki lélek fejlődésében, amikor ez a kérdéskör hangsúlyosabban a középpontba kerül, maga a kérdés, hogyan lettünk egy család, hamar eltörpül a mindennapok fényében.

A cikk folytatását a 2023-2024-es téli Éva Magazinban olvashatod! Kattints ide!