“A coviddal együttjáró változások miatt ötszörösére ugrott az önsértések száma” - interjú a Vadaskert Gyermek- és ifjúságpszichiátriai Kórház igazgatóival
Endrész Tímea/ÉvaMagazin.hu: Amikor a heti szerkesztőségi ülésen megláttam ezt a témát, személyes érintettség miatt jelentkeztem az interjú elkészítésére. A mi tinédzser éveinkben is nagyon fontos téma volt már az önsértés, de az, hogy megötszöröződött az esetek száma az utóbbi időben, rendkívül ijesztő. Minek tudható ez be? Mit gondolnak, mennyire játszott szerepet ebben a COVID?
Dr. Tárnok Zsanett: Nem egyértelműen a COVID, ez ennél komplexebb kérdés, nehéz erre válaszolni, mert sok összetevője van. Ennek csak egyike a pandémia, de tény, hogy COVID óta figyelhető meg nálunk ez a tendencia.
Dr. Baji Ildikó: Nem is igazán a vírus, hanem a vírussal együttjáró változások – amik a gyerekeket, a szüleiket és a családokat érintették – voltak a katalizátorai ennek a tendenciának, hogy jelentősen megugrott az önsértések száma. Külföldön már korábban elkezdődött. A skandináv országokban voltak erre felmérések és azok már a pandémia előtt is emelkedést mutattak.
ÉVA: Olyan, mintha később gyűrűzött volna be hozzánk egy globális probléma?
Dr. Tárnok Zsanett: Igen úgy tűnik, de egyértelműen nem lehet kijelenteni, de kezd összeállni a fejünkben, hogy mik ennek az összetevői. A COVID lecsengett, de az esetszámok nem estek vissza az önsértések terén. Valószínű, hogy a COVID által generált krízis összetalálkozhatott a serdülők érzékenységével, mivel ők ebben a korban sokkal szenzitívebbek, így mindegyikük érzékenyebben reagált, akik pedig genetikailag hordozzák magukban a hajlamot, vagy nem diagnosztizált gyermekpszichiátriai problémájuk volt, azoknál fel is gyorsíthatta a nemkívánatos folyamatokat.
Dr. Baji Ildikó: Ami nekem látszik – én felnőtt és gyermekpszichiáter vagyok - az az, hogy az a fajta viselkedésmód, azok a pszichés problémák, melyeket csak a felnőtt pszichiátrián láttunk „lejöttek” a gyermekpszichiátriára. Olyan, mintha valami provokálta volna a gyerekek érzékenységét. Ezek közül valóban lehet az egyik a COVID, a másik pedig az internet használat, a közösségi média, mely megmozgatja a gyermekek fantáziáját. Ma már minden gyereknek van okostelefonja, közösségbe nem is lehet meglenni nélküle. Vannak olyan gyerekek, akik tudnak ezzel bánni, és vannak, akik pedig nem. Szintén fontos, hogy azáltal, hogy ezen keresztül tartják a kapcsolatot, a gyermekek érzelmi fejlődésében fontos szerepe van. Van az osztályközösség, azon belül kisebb csoportok, vannak, akik jóban vannak, vannak, akik nem, vannak viták, nagy érzelmek, de ezeket a gyerekek kiskoruktól kezdve amikor személyesen együtt voltak például táborban, akkor megtanulták szabályozni az érzelmeiket. Tudjuk, hogy egy óvodásnál minden apróság hatalmas sérelem, nem tudja kezelni, ahogy nő, sokkal jobban van rálátása a konfliktusra és lesznek eszközei, amikkel meg tudja oldani azt.
ÉVA: A baráti társaságunkbban is téma volt a minap, hogy mennyire túlingerlődünk a telefon által és mennyire érezzük a saját boldogsági szintünkön, ha letesszük a készüléket mondjuk egy hétvégére, lényegesen jobban vagyunk, mint akkor, amikor pörgetjük, nyomjuk, reagálunk minden értesítésre. Főleg úgy, hogy a mi munkánk digitális, képernyőn keresztül is zajlik. Ezzel együtt érthető, hogy egy gyerek, aki nem tudja a helyén kezelni az eszközt és folyamatosan kapja a tartalmat - amit nem tud lereagálni - romboló hatással bírhat. A probléma az -az én meglátásom szerint -, hogy a mostani szülők az első olyan generáció, aki nem tudja hogyan kezelni a képernyőhasználatot a gyerek tekintetében pláne. Nem tudja, hogyan tanítsa meg, hogyan tartsa kordában a képernyőhasználatot.
A gyerekek egyébként el tudják mondani, hogy mi bajuk, mik az okok?
Dr. Tárnok Zsanett: Ez változó, valaki igen, másoknak nehezebben megy.
ÉVA: És tudhatjuk, hogy pontosan melyik korosztályt érinti az önsértés?
Dr. Tárnok Zsanett: 10+. 11-12 éveseknél már gyakoribb, de néhány éve ez még elképzelhetetlennek tűnt.
Dr. Baji Ildikó: 10 éve a kötődési problémás gyerekeknél volt ilyen fiatal korban, de nagyon ritka volt, mostanra rutinkérdéssé vált, minden gyerektől meg kell kérdezzük, hogy volt-e már önsértés, vagy, hogy hányszor, milyen fajta, milyen eszközzel.
A másik rutinkérdés ma már, hogy mennyi időt tölt képernyő – számítógépes játék, telefon, tablet, laptop, tévé – előtt. És sok gyerek van, aki az összes szabadidejét ezzel tölti. Tehát amit nem az iskolában, azt képernyő előtt. Az is érdekes és tipikus tény, hogy sokan nem mentek vissza a COVID után iskolába, vagy 1-2 hét, hónap után feladták és magántanulók lettek. Nekik teljesen felborult a napirendjük, mert éjszaka játszanak, telefonoznak, nappal alszanak, a szülőkkel szinte nincs kapcsolatuk, nincsenek közös programok, étkezések, közös élmények.
ÉVA: Ez egy bizonyos társadalmi réteget érint?
Dr. Baji Ildikó: Nem, ez társadalmi rétegtől független jelenség.
ÉVA: És a szülő tisztában van, hogy a kulcs az ő kezében van? Tudja, hogy ő nyitotta ki ezt az ajtót, de ő az, aki be is tudja zárni?
Dr. Tárnok Zsanett: Az a felelősség mindenképp a szülőé, hogy felismerje, ha baj van és segítséget kérjen, de a kulcs nem biztos, hogy az ő kezében van.
Dr. Baji Ildikó: Egy bizonyos ideig az ő kezében van a kulcs és sokszor nehéz erre ráébreszteni a szülőket. Sokszor már kisgyerekkorban látszik a rossz irány, amit mi tanácsadással, ha szükséges terápiás javaslattal próbálunk helyes mederbe terelni, a szülőnek itt lehet felelőssége, hogy belép a folyamatba és együttműködik, de van egy pont, ahol a szülői akarat már kevés. 16-17 éves fiataloknak megmondani, hogy kikapcsolod a számítógépet és elmegyünk sétálni, vagy kiállításra, nem fog működni, mert ha korábban nem volt ilyen gyakorlat, akkor a fiatal be fogja csukni az ajtót és nem teszi, azt, amit a szülő kér.
ÉVA: Kisgyermekes szülőként van egy ilyen naiv gondolatom, hogy ha ott tartunk majd, lekapcsolom a wifit este hattól reggel nyolcig és akkor nem lehet rá csatlakozni, ezért mondtam, hogy a szülő kezében vannak eszközök ennek a kontrollására. 16-17 éves fiatalok számára is lehet szabályokat hozni, határokat kijelölni.
Dr. Baji Ildikó: Ha nem fél a szülő a gyermekétől, van az a pont, ahol ezt már nem tudja meglépni.
Dr. Tárnok Zsanett: Meg kell tanítani a gyereket jól használni a dolgokat. Szerintem ez most fog beindulni, vannak iskolák, ahol ezt tanítják, a tudatos használatot. Nehéz dolog ezt lekapcsolni, egy hatévesnél működhet, de egy tizenhat évesnél lehet, hogy becsapja az ajtót és elmegy.
ÉVA: Mi éppen iskolaválasztás előtt állunk. Részt vettünk egy szülői esten, ahol felrajzolták a gyermeklélek fejlődését, hogy melyik kor milyen változásokkal jár, de ez sajnos nem kap akkora nyilvánosságot. A szülőnek nincs a kezében egy leírás, hogy serdülőkorban milyen problémákkal küzd a gyerek, például, hogy hirtelen kap egy felnőtt testet és ezzel együtt elvárásokat, de lélekben még gyerek marad, és hogy ezek mekkora ellentétet okoznak a gyerekben is.
Olyan jó lenne, ha szülőként valaki fogná a kezünket és megtudhatnánk, hogy miért viselkedik úgy a gyerek, ahogy, ami sokszor életkori sajátosság, teljesen normális folyamat, nem ellenünk, szülők ellen szólnak. Jó lenne, ha a szülő tudná, hogy mik azok az életkori kapuk, amikor nagyon oda kell figyelni a gyerekünkre, és ezáltal érteni a változásokat.
Dr. Tárnok Zsanett: Ezt mi is nagyon fontosnak tartjuk, de mi gyerekpszichiátria vagyunk, elsődlegesen nem a mi feladatunk, de szoktunk a szülőknek felajánlani ilyen lehetőséget és élni is szoktak velük. Ma szülőnek lenni nehezebb, mert a családok szétszakadnak és a hagyományok, a nagyszülőktől érkező tudás is töredezetté váltak, viszont sok lehetőség van arra, hogy a szülő megfelelő információt találjon, akár az interneten is.
Dr. Baji Ildikó: Aki egy kicsit is érdeklődik a gyermeke iránt, az tudja, hogy a kamaszkor, az egy nehéz időszak. Van az a vicc, hogy miért nem a kamaszkorral kezdődik az élet és erre az a válasz, hogy azért, hogy legyen ideje a szülőnek megszeretnie a gyermekét, és kibírjuk a kamaszkorát. Ez egy buta vicc, de ha probléma van, a szülő sok mindennek utána tud nézni, ha érdeklődik.
ÉVA: Szerencsés lenne, ha az iskolákban lennének olyan szülői értekezletek, ahol edukálják a szülőket, ahol felkészítik őket.
Dr. Baji Ildikó: Igen, csak az a baj, hogy a pedagógusoknak nincs erre kapacitásuk. Minden eltereli a figyelmet erről az időszakról. Kicsit magukra lettek hagyva a gyerekek a pandémiának köszönhetően.
ÉVA: Pont abban az időszakban, amikor a legnagyobb támaszt kellene kapják.
Dr. Baji Ildikó: Így van, ez a legérzékenyebb időszak, amikor ki kellene találják, hogy merre menjenek tovább, milyen felnőttek akarnak lenni. Nagyon személytelenné vált a kommunikáció, a nem megfelelő támogatást kapó gyerekek pedig nem tudnak ezzel mit kezdeni.
ÉVA: Ha egy üzenetet, jótanácsot, kapaszkodót küldhetnének a szülőknek, mi lenne az?
Dr. Baji Ildikó: Én csak egyet tudok mondani, amit mindenkinek mondok és nem gyermekpszichiáterként, hanem felelős emberként és két gyermek anyjaként, hogy töltsön minél több időt a gyermekével és próbálja meg úgy szeretni, ahogy van, minden egyes elvesztegetett perc veszteség és nem jön vissza, nem lehet bepótolni.
Dr. Tárnok Zsanett: És ezt mindenki meg tudja tenni, ehhez nem kell semmi. Csak a szülő meg a gyermek.