November 30-tól már megvásárolható a 2023-as téli Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

– Könyve különböző fejezetekre van osztva – Harag, Félelem, Elszigetelődés, Kimerültség, Bűntudat, Lemondás és Elfogadás –, miért éppen ezekre a szavakra esett a választása?

– Szerintem az anyaságra az ambivalencia a legjobb definíció. Teljesen normális, ha sokféle érzelem ébred fel bennünk a gyermekvállalással kapcsolatban, ezek lehetnek pozitívak és negatívak, és akár egy napon belül is érezhetjük őket. A valós szülői létnek nem sok köze van ahhoz a mindig pozitív színben feltüntetett anyaképhez, ami a médiában mindenhol ránk zúdul, ezért szerettem volna megmutatni az anyaság kevésbé szép oldalát, ami szintén létezik. Főhőseim, az anyaságot megbánó nők, rendkívüli ambivalenciát élnek át: egyrészt imádják a gyerekeiket és az életüket adnák értük, másrészt mélyen gyűlölik az ezzel járó feladatokat, és ha kapnának második esélyt, nem választanák az anyaságot. A fejezeteket az életükben uralkodó érzésekről neveztem el, minden történet erre az egy fő érzésre épül, amelyet közvetítettek felém. Az is fontos volt, hogy a könyvet pozitívan zárjam, ezért is lett az utolsó fejezetcím az Elfogadás, mert szerintem azáltal, hogy először ezek az anyák elfogadják a megbánást, tudja a társadalom is konstruktív módon kezelni azt, anélkül, hogy a gyerekek károsodnának. Senkinek sem teszünk jót, ha elítéljük ezeket a nőket, és úgy teszünk, mintha ezek az érzések nem léteznének.

– Mi késztette arra, hogy az anyaság ezen oldalát vegye górcső alá, ami még mindig tabunak számít a társadalmainkban?

– Nagyon sokáig hezitáltam és nem tudtam eldönteni, hogy akarok-e gyereket vagy sem. Ezzel egy időben brutális nyomást tapasztaltam, különösen a családom részéről, hogy szüljek. De nemcsak ők tették fel azt a kérdést, hogy mikor szülök, hanem a szakmai környezetemben olyan emberek is, akiket szinte alig ismertem. Ez a magánéletembe való folyamatos beavatkozás feldühített, mert egyrészt ez egy nagyon kényes és bensőséges döntés, amely sok magánéleti dologgal összefügg, és őszintén nem értettem, hogyan merik feltenni ezeket a kérdéseket, másrészt ez a nyomás minden esetben megnehezíti azt, hogy az ember megfontolt döntést hozzon. Nem tudsz különbséget tenni a saját hangod és a társadalmi elvárások között, és pontosan itt követheted el életed legnagyobb hibáját. Valami azt súgta nekem, hogy ha az emberek (különösen az anyák) annyira ragaszkodnának a gyermekvállaláshoz, akkor a dolgok talán nem volnának úgy kiszínezve, mint ahogy azt általában a médiában, az irodalomban, a művészetben és a filmvásznon látjuk. Szinte olyan érzés volt, mintha az emberek, akik ezt a kérdést feltették, féltékenyek lennének a szabadságomra és megpróbálnák megerősíteni a saját döntéseiket. Ezért úgy döntöttem, utánajárok, hogy jobban megértsem, mi áll a háttérben. Ahogy elkezdtem a kutatást, nagyon hamar rájöttem, hogy van egy B oldala is az anyaságnak, amiről ritkán esik szó. Fotósként pedig úgy gondolom, hogy kollektív képzeletünkben csak a képeken ábrázolt dolgok kezdenek igazán létezni. Ezért határoztam úgy, hogy megkérdőjelezem a domináns narratívát, és rávilágítok az anyaságot övező végső tabutémára: az anyaságot egy olyan döntésként fogom bemutatni, amit – akárcsak az élet minden fontosabb döntését – megbánhatunk.

– Vállalt végül gyereket, és ha igen, mit gondol az anyaságról?

– Igen, egy kétéves kisfiú édesanyja vagyok, és soha nem bántam meg ezt a döntést. Ez egy átgondolt, megalapozott döntés volt, amelyet alaposan megvitattam a párommal, abban a korban, amikor kész voltam feláldozni előző életem bizonyos aspektusait, mint például az intenzív utazást vagy a spontaneitást. Annak ellenére, hogy a férjemmel az első naptól kezdve egyenlően osztozunk a szülői feladatokon, és találok időt és teret magamra, így is rendkívül nehéz volt a világjárvány és a családi segítség hiánya (mindkettőnk családja messze lakik) miatt, amit nem láttunk előre. Susan J. Douglas Az anyamítosz című könyvében mondott valamit, amivel teljesen egyetértek: a felnőttek és a gyerekek arányának egy háztartásban 3:1-nek kellene lennie. Abban a pillanatban, amikor a fiam nagyszülei a közelben vannak, elkezdünk újra fellélegezni. A gyermeknevelés mindig is közösségi dolog volt, és annak is kellett volna maradnia. Életmódunk a nagyvárosokban, a kis nukleáris családokban teljesen ellentmondásos ebből a szempontból, és ezért élik meg a modern városi anyák sokszor fájdalmasnak az anyaságot. De mindig azt mondom, hogy ha már nem létezik ez a híres falu, ami a gyerekneveléshez szükséges (egy afrikai közmondás szerint egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez), legalább a másik szülőnek ugyanúgy részt kell vennie a feladatokban, mint az anyának. Nálunk nem kellett semmiről meggyőznöm a páromat, neki teljesen természetes, hogy ugyanúgy vigyáz a gyerekére, mint én. Csodálatos látni azt a hihetetlenül erős szeretetteli kapcsolatot, amely tőlem függetlenül kialakult közöttük, pontosan az elkötelezettség miatt. Tehát én a szülői nevelést elsősorban csapatmunkának tekintem, amit eddig így is éltem meg. Soha nem egyeztem volna bele, hogy elsődleges gondozó legyek, és nem hiszem, hogy egészséges, ha egy gyerek az idő nagy részében csak egyetlen ember közelében van.

– Mik voltak a fő tanulságai az Undo Motherhood projektnek?

– Ez a munka egy életet megváltoztató utazás volt számomra. A projektnek köszönhetően döntöttem végül úgy, hogy anya leszek. Lehet, hogy ironikusan hangzik, de mivel olyan sok nyomorúságot láttam első kézből, és megértettem, hogy a megbánás okai leginkább a nemek közötti egyenlőtlenséghez és társadalmaink strukturális igazságtalanságához kapcsolódnak, pontosan tudtam, hol vannak a határvonalaim, és mit nem vagyok hajlandó elfogadni. Örökké hálás vagyok az Undo Motherhood bátor főszereplőinek, akik beengedtek intim szférájukba, és megmutatták nekem, valamint az olvasóknak az anyaság csapdáit. Miután befejeztem a projektet és magam is gyermeket szültem, annak a szenvedélyes szószólója lettem, hogy egy gyermek gondozásának és nevelésének a terhét egyenlő arányban kell megosztani a szülőpáros között. Meglepő, hogy ma is milyen keveset beszélünk erről a témáról. Úgy értem, rengeteget beszélünk az anyaságról, egyre több tabut döntünk meg, de mindig elgondolkodom azon, vajon ezen beszélgetések tárgyai az egyedülálló anyák-e.

Mintha az anyaság az a biológiailag meghatározott szerep lenne – ugyanazon régi forgatókönyv szerint, bármely anyának bárhol a világon –, amit mindenki magától értetődőnek vesz, és senki nem meri megkérdőjelezni. Ezzel abszolút nem értek egyet, és inkább azt szeretném megkérdezni: hol vannak az apák? Miért nem kérdez senki az apákról? Az intenzíven jelenlévő és elkötelezett apaság megváltoztatja a férfit, hatalmas pozitív hatással van a gyermek fejlődésére, leveszi az anya válláról a terhet, megerősíti a családot. Úgy gondolom, hogy be kellene vonnunk az apákat ezen diskurzusba, és a feminista anyaságról – bármit is jelentsen ez – az otthoni nemek közötti hatékony egyenlőségre kellene terelni a beszélgetést. Belefáradtam abba, hogy intellektuálisan ugyanabban az anyabuborékban töltök el időt, ahol a férfiakat nem látjuk szívesen.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin őszi lapszámában olvasható! Már kapható!