Ez a cikk az Éva Magazin korábbi lapszámában jelent meg először: Elég jó anyák? címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

„JÓ ANYA” AZ ÁLLATVILÁGBAN

„A legfontosabb azt megérteni, hogy biológiai szempontból az anyai gondoskodás jóságát csak ugyanazon a fajon belül lehet és érdemes összehasonlítani – magyarázza Pongrácz Péter biológus. – Tehát két ember, két macska, két nyúl, két hullámos papagáj nőstényének anyai gondoskodó magatartását össze lehet mérni eredményesség, az utódok jólléte stb. szempontjából. Azt állítani viszont, hogy például a patkány jobb anya, mint a nyúl, mert a nyúl naponta egyszer, kb. 3 percre látogatja meg a kölykeit, a patkány viszont szinte egész nap velük van, tisztogatja, gondozza őket – biológiai szempontból hamis.”

Az ember természetesen a saját értékrendje szerint tekint a szülői gondoskodó viselkedésformákra. Vagyis az idealizált, emberi szempontból maximálisan elvártnak tekintett anyai gondoskodáshoz hasonló esetekre mondjuk, hogy „jó anya”. „Vannak olyan állatfajok, amelyeknél az anyai gondoskodás tényleg rendkívül odaadó, már-már önfeláldozó. Azonban az emberi szemmel nézve gondatlan, az utódokkal alig vagy egyáltalán nem törődő állatok is jó anyák abból a szempontból, hogy az adott faj esetében a sikert maximalizáló magatartást mutatják.” Szakértőnk szerint a sikernek a biológiában nagyon rideg a meghatározása: ezt hívják fitnesznek, ami nem más, mint az adott állat által létrehozott szaporodóképes utódok mennyisége. Az ember esetében az anyai magatartás, amely maximális fitneszt ad, bizonyára a hosszan tartó, rendkívül odaadó, biológiailag és anyagilag is költséges gondozás kevés számú utódra elosztva. Egy ponty esetében más az evolúciós megoldás: rengeteg utód létrehozása egyszerre, amelyeket aztán nem gondoz az anya.

Összességében tehát biológiai szempontból az anya akkor jó, ha a fajra jellemző gondozó magatartást a lehető legmagasabb szinten végzi, ami aztán a lehető legtöbb szaporodásra képes utódot eredményezi.

ANYAI GONDOSKODÁS AZ ÁLLATOKNÁL

„A gondoskodás mindenképpen energia befektetés az anya részéről” – mutat rá a szakértő. A fajok között erősen eltérő, hogy az utód létrehozása, illetve növekedése során mely szakaszban fekteti be a legtöbb energiát az anya. Az emlősöknek például élve születő utódai vannak (leszámítva a tojásrakó kacsacsőrű emlőst és a hangyászsünt), ezek előállítása máris nagy költséggel jár általában. A megszülető utód fejlettségétől függően aztán az emlősök hosszabb-rövidebb ideig még szoptatják, védik, melengetik is utódaikat. E befektetés mértéke nagyban függ az utódok fejlettségétől, illetve a faj szociális rendszerétől. A magányosan élő, fejlett utódokat ellő mezei nyúl mindössze 10–14 napig szoptatja, látogatja az utódait. Egy farkas teljes önállósulásáig akár 2-3 év is eltelhet.

A madarak a tojásba fektetnek tetemes energiát, az pedig fajtól függ, hogy a költést melyik ivar milyen mértékben végzi. Az utódok gondozásának milyensége (hord-e élelmet az anya vagy sem) és mértéke attól függ, hogy fészekhagyó vagy -lakó-e a fióka.

„A halaknál nagyon szélsőséges gondozási eseteket találni, a már említett pontynál ez minimális, illetve nem létezik (azon túl, hogy az anya az ikrákat egy arra megfelelő helyen rakja le). Sok faj viszont őrzi, gondozza az ikrákat, illetve a kikelő utódokat is (ez lehet a hím vagy a nőstény, vagy mindkét szülő). A szájköltő halak nőstényei az ikrákat és a fiatal ivadékokat a szájukban tartják, védik.”

A CSALÁDI FÉSZEK

Sok állat fiataljai élnek a családdal, de ivaréretté válás után aztán a legtöbb esetben távoznak és saját családot alapítanak. Az esetek többségében a szülő érdeke az, hogy minél kisebb energiaráfordítással szaporodóképes utódot röptessen ki, az utód érdeke pedig az, hogy a szülőtől minél nagyobb ráfordítást csikarjon ki. Az utódgondozó fajoknál ez „konfliktust” okoz, a szülő már szabadulna az utódtól, amely viszont még gondozást követel.

Vannak esetek, amikor a szülő számára előnyös, ha a már felnőtt utódok ott maradnak 1-2 szaporodási szezon erejéig, és segítenek a következő utódgeneráció nevelésében. Ezt megfigyelhetjük aranysakáloknál, farkasoknál, bozótszajkóknál és számos más fajnál. Ilyenkor a már felcseperedett utódoknak ez azért előnyös, mert nehezen találnának maguknak kisajátítható territóriumot, partnert, vagy mert tapasztalatokat szereznek az utódnevelés fortélyairól, miközben élvezik a család nyújtotta relatív létbiztonságot. Utódnak és szülőnek addig lényeges, hogy felismerjék egymást, amíg a gondozás avagy a nagycsalád együtt maradása tart. Később ennek fontossága csökken, ám az több fajnál is megfigyelhető, hogy a közeli rokonok kerülik az egymással való párba állást – ami feltételez bizonyos felismerő képességet.