Augusztus 25-től már megvásárolható a 2023-as őszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Honnan tudjuk, hogy a gyermek szeret iskolába járni?

A legégetőbb kérdés talán az, egyáltalán honnan sejthetjük, hogy baj van, és mikor lehetünk szülőként nyugodtak azt illetően, az iskolában minden rendben megy. „Ha egy gyerek jól eszik, jól alszik, és reggel – adott esetben persze néha kisebb morgással, de – alapvetően lelkesen bemegy az iskolába, s az iskola minden szegmenséről – tanulmányi dolgokról, tanárokról, diáktársakról – mesél sztorikat, akkor azért sejthető, hogy nem éri őt komolyabb trauma. Ha azonban tendenciózusan rosszabb lesz a hangulata, vonakodva megy be reggelente, ha éjszakánként rendszeresen felébred, rosszakat álmodik, elkezd nem mesélni, zárkózottá válik, az már gyanús” – mondja Kiss Kinga. Ilyen tünetek mellett a szülőnek már lehet annyi szimata, hogy érzékeli, a gyerek életében valahol valami nem kerek. Első körben persze meg kell nézni, hogy nem a családban történt-e változás, negatív esemény. Ha otthon nem kapcsol be a riasztó, akkor mindenképpen utána kell járni, hogy az iskolában érte-e valamilyen kudarc vagy bántó élmény. Ha a szülő bajt sejt, először érdemes a gyerekével beszélgetni. A szakpszichológus szerint nem mindegy, hogyan tesszük ezt. Az általános „mi volt a suliban?” kérdésre a gyerekek általában úgyis azt mondják, hogy semmi, ezért célravezetőbb specifikusan kérdezni, beszélgetni: az órákról, a tananyagról, a barátokról, a diáktársakról.

Tegyél fel célravezető kérdéseket

„Feltehetünk olyan kérdéseket, mint hogy: Mi volt ma a legjobb? Történt-e valami bosszantó? Valami, ami miatt elszomorodtál, meglepődtél? Bevezethetünk olyan ceremóniát is, hogy este, vacsora közben, amikor együtt van a család, mindenki mond egy jó és egy rossz dolgot, ami vele történt. Ilyenkor a felnőtt is mesélhet, és a gyerek is kicsit strukturáltabban átlátja a saját napját, maga számára is jobban definiálhatja, hogy mi volt a csúcspont és a mélypont. Ezek nagyon informatív üzenetek lehetnek” – mondja Kiss Kinga, hozzátéve, hogy fontos, hogy ez kölcsönös beszélgetés, ne pedig faggatózás legyen. A szülő elmesélheti például, hogy feldühítették a dugóban, a gyerek pedig azt, hogy feldühítették a menzán. Fontos az is, hogy az osztálybeli társas kapcsolatokba valamennyire belelásson a szülő. Nem árt, ha ismeri a tanárokat, és látja, hogyan működik a tanár a gyerekkel interakcióban. Nagyon jó stratégia elhívni más szülőket is közös programokra iskola után. Mindig jó, ha van iskolán kívüli kapcsolódás is, nemcsak a diáktársak, hanem az egyes gyerekek szülei között is. Sok előnnyel jár dolgozni a kapcsolatépítésen, mert nemcsak a szabadidő komfortosabb eltöltésében segíthet, ha jóban vannak a felnőttek egymással, hanem a felmerülő konfliktusok kezelése miatt is. A gond akkor van, ha egy szülő nem nyitott az ismerkedésre, ha nem lehet vele kommunikálni, vagy ha nem engedi, hogy a gyereke egy másikkal barátkozzon. Ezek már azért is problémásak, mert éppen a felnőtteknek kellene jó példát mutatniuk konfliktuskezelésből, empátiából.

Miért nem érezheti jól magát a gyermek az iskolában?

Érdemes azt is sorra venni, mik a leggyakoribb tényezők, amik miatt egy gyerek nem érezheti jól magát az iskolában. „Az egyik tipikus gond az lehet, ha a tanár megszégyeníti, megbélyegzi, rossznak tartja a diákot, ha megalázó a nevelői klíma. A másik, ha kudarcok érik a tanulásban. Ha a gyerek nem látja át az elvárásokat, akkor nem egyértelmű számára, hogy mikor hibázik. Ha a készségtárgyakban – mint testnevelés, rajz, ének – nem az erőfeszítését nézik, hanem a képességeit, ha kiközösítik, nincs barátja, vagy ha nehezen illeszkedik be. Illetve komoly probléma a bullying is” – sorolja a szakpszichológus. A bullying önmagában is traumatizáló, de még rosszabb, ha a gyereknek nincs eszköztára arra, hogy megvédje magát, ha nem tudja kommunikálni, amikor bántódás éri. Az is nagyon szomorú, amikor a tanárok egyedül hagyják a bajban, vagy olyan megoldásokat kínálnak neki, amelyeket nem tud jól használni a megküzdés során. „Ugyancsak ronthatja a gyerek kedélyállapotát, ha a szülők és az iskola elvárásai nagyon eltérőek, de olyan apróságnak tűnő dolgok is, mint ha nem komfortos a vécéhasználat, az iskolai ebédeltetés, a tornaóra előtti átöltözés, vagy ha olyasmik zavarják, mint például, hogy mindenkinek van telefonja, okosórája, csak neki nincs.”

Amikor a lányom elsős volt, emlékszem, hogy kaptak a gyerekek olyasféle beírásokat a tanítótól, mint „a gyerekek kardoztak a ceruzával”, „fütyültek órán”. A pszichológus szerint nem kell, hogy a szülő az ilyesmik miatt elővegye a gyerekét, hiszen egy elsős az előző évben még óvodás volt, és célravezetőbb lenne, ha a tanító beírás helyett arra koncentrálna, hogy átsegítse a gyerekeket az óvodai létből az iskolai életre. A pszichológus szerint a kortársak közötti civakodást sem kell túldramatizálni. „Fontos, hogy lássuk, a veszekedéseknek mi a súlya, arról szól csak, hogy ma nem barátkozom veled, hogy a kislányok néha csúfolódnak, hogy a fiúk néha bunyóznak. Ezeket én nem érzem komoly problémának, mert a gyermeki természetből fakadnak. Az ilyen konfliktusokat sokszor túldramatizálják a szülők és a tanárok, pedig könnyen megoldhatóak lennének. Jó, ha a szülő és a tanár is higgadtan megbeszéli a gyerekkel, mi történt, és gondot fordítanak arra, hogy a civakodó felek idővel kibéküljenek” – mondja Kiss Kinga.

Észre kell venni, ha súlyos veszekedések alakulnak ki a gyermekek között

A pszichológus szerint azt ugyanakkor mindenképpen észre kell vennünk, ha súlyosabbak két gyerek között a veszekedések, vagy olyan klikkek alakulnak, amelyekből kizárnak diáktársakat, és ebbe a tanárok nem avatkoznak be. A kortárs bullyingot nem szabad negligálni, bagatellizálni. A kisgyerekek nem tudják felnőtt segítség nélkül megoldani az olyan helyzeteket, mint például a módszeres kiközösítés. Ezért is fontos, hogy a szülő belelásson az osztályközösségbe, az iskola légkörébe is. Erre Kiss Kinga szerint mindenképpen törekedni kell, és jó, ha a szülő tudja, hogyan viselkednek egyes gyerekek, ki kivel barátkozik, ki az, akit ér vagy fenyeget valamiféle kiközösítés, csúfolódás. Ha ezt átlátja, akkor jobban meg tudja ítélni a civakodások súlyát is. Az nagyon sokat segít, ha legalább negyedévente szánnak egy fél órát arra a tanárok, hogy megosszák a szülőkkel, milyennek látják a gyerekük mindennapjait. Ilyenkor térjenek ki arra, mennyire köthető le a figyelme, milyen a viselkedése, a társas kapcsolatai.

„Ideális esetben van egy állandó információcsere a gyerekek két legfontosabb élettere, az iskola és az otthon között. Így összehasonlítható, hogyan viselkedik egy diák otthon, illetve az iskolában, és kialakul egy kiegyensúlyozott kapcsolat tanár és szülő között is. Szerencsés esetben tehát nem csak akkor találkoznak, amikor valami gond van a gyerekkel” – emeli ki Kiss Kinga, hozzátéve, hogy ezért mindkét félnek erőfeszítéseket kell tennie. Jó, ha a tanár érti, hogy a fogadóóra, a szülői értekezlet nem csak arról szól, melyik tárgyból hányasra áll a tanuló, de az is, ha a szülő nem felesleges időpocsékolásnak érzi elmenni ezekre az alkalmakra. A legjobb, ha ez a beszélgetés egy oda-vissza kommunikációként működik.

Mit tehet a szülő?

Felmerül a kérdés, hogy mit tehet a szülő, ha súlyosabb probléma adódik a gyerekével kapcsolatban? Kiss Kinga szerint ezt mindig komolyan kell venni, hogy ne traumatizálja tartósan egy helyzet. „Ilyenkor nem az az elsődleges megoldás, ha felelőst keresünk, és azt – az adott esetben egyetlen személyt – megpróbáljuk eltávolítani, megbüntetni. A helyzetet a maga komplexitásában kell feltárni, megérteni, és megkeresni, hogy hol van az a pont, ahol szülőként, pedagógusként vagy külső segítőként be lehet avatkozni. A végeredmény pedig sohasem egy tényezőn múlik. Nem az a megoldás, hogyha a gyerek nem érzi jól magát, akkor őt egyedül elviszem pszichológushoz, vagy beszélek a tanárral, aki leszid néhány diáktársat. Ezekben a helyzetekben rendszerszinten kell beavatkozni, és felelősök keresése helyett a közös megoldási lehetőségek irányába menni” – véli Kiss Kinga.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin nyári lapszámában olvasható! Már kapható!