Kezdem tehát az elején. Van egy tündéri kisfiam, aki májusban lesz 5 éves. Aranyos, mosolygós, szimpatikus kis pasi, akit a legjobb tudásunk szerint terelgetünk az úton. Érzékeny kisfiú, nagyon bújós, nemcsak hozzám és az apukájához, de a kis barátaihoz is ragaszkodik. Ölel, puszil, kimutatja a szeretetét, az oviba menet rendszeresen úgy köszön el, hogy sokáig integet, és hangosan kiabálja, hogy „Szeretlek, Anya, hiányozni fogsz.” Illemtudó, rendszerető, szabálykövető.

És nem, nem tökéletes.

Tudom, sokan azt gondolják, hogy tipikusan az az anya vagyok, aki angyalnak látja a gyerekét, de őszintén mondom, hogy nem így van. Mivel már bölcsisként is minimum egy fejjel nagyobb volt a társainál, mindig nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy ne verekedjen, ne lökdösődjön. Hiszen, ha őt meglökik, talán észre sem veszi, de néhány társánál- túlzás nélkül- kétszer nagyobb. Helikopter anya sem vagyok, de azért nem telefont nyomkodva magamba mélyedve ülök egy padon a játszótéren, hanem messziről bár, de figyelem játék közben. És ha kell, közbelépek. Látom a hibáit, tudom, mik a gyengeségei, és nem mentegetem, ha valami rosszat csinál. Azonban ebben a helyzetben, amiben hónapok óta vagyunk, tudom, hogy nem ő a ludas. Tudom, hiszen látom, és más szülők is látják. Na de ne szaladjak ennyire előre.

Van egy másik kisfiú, nevezzük Pistinek. Pisti már a bölcsibe is együtt járt a fiammal. Akkor még életkorukból fakadóan nem nagyon vettek tudomást egymásról. Emlékszem, az egyik délután véletlenül összefutottunk a játszóházban Pistivel és az apukájával, és úgy mentem haza, hogy teljesen le voltam döbbenve. Meséltem is a férjemnek, hogy az az érzésem, hogy a kisfiú minimum kétemberes, és valamilyen viselkedésbeli zavara is lehet, mert nem egyszerűen csak ment, mint egy motor két órán keresztül, hanem már akkor, kétévesen is olyanokat csinált, amiket egyetlen vele egyidős gyerek sem. Az apukája pedig egyáltalán nem tudta kezelni. Az én fiam a bölcsis év alatt többször jött haza harapásnyomokkal a karján, az arcán, melyek mindig Pistitől származtak. Nem szóltam, hiszen tudtam, hogy ez sajnos gyakori az ő korukban, és bíztam a gondozókban és a kisfiú szüleiben, hogy kezelik a helyzetet.

Aztán az oviban is egy csoportba került a két gyerek: a fiam és Pisti. Az első évben még nem voltak annyira egymásra hangolódva, de tavaly valami megváltozott. „Pisti a legjobb barátom”, „Csak Pistivel akarok játszani”- hajtogatta a fiam. Mi pedig egyre jobban aggódtunk, mert az érzésem, ami ott a délutáni játszóházazás közben jött, beigazolódni látszott: egyértelmű, hogy Pisti viselkedészavaros. Hogy pontosan mivel küzd, nem tudom, hiszen nem vagyok szakember, nem tudom diagnosztizálni.

Még nincs vége! A cikk folytatását itt találod!