– Ott leszel anya, amikor táncolni kell? – kérdi az 5 éves Dani az óvodai ballagás előtt egy órával.

– Persze, hogy ott kincsem, nézem, hogy milyen ügyesek vagytok.

– De anya, én azt a parasztos kalapot nem veszem fel!

Mit ne mondjak, már akkor is megvolt a véleménye a szereplésekről, legyen az versmondás, tánc vagy egy szimpla évnyitó ünnepség. Pedig itt még csak az oviból ballagott el. Aztán jött a szeptember. Az elsőből is a legelső nap. Ott volt előtte az új és az ismeretlen.

– Most felmegyünk a terembe, megkeressük a tanár nénit, lepakolunk szépen, és utána Bogi néni elmondja, hogy hova kell mennetek az évnyitó ünnepség alatt.

– Igen, de te nem jöhetsz velem? – kérdi gyorsan és már kis könnycsepp szökik a szemébe, de úgy teszek, mint aki nem látja.

– Tudod, ahogy már beszélgettünk róla, most mindenki szép sorban fog kivonulni az udvarra, és végighallgatjátok, amit mondanak a gyerekek, tanár nénik és bácsik.

– Utána találkozunk?

– Végig itt leszek és nézni foglak, hogy hol állsz a sorban, rendben?

– De biztos látni foglak?

– Olyan helyre állok, ahol látni fogsz, jó? – Eközben Bogi néni már érzékeli a növekvő nyugtalanságot, és mellénk guggol:

– Ha szeretnéd, akkor jöhetsz velem elöl a sorban és foghatod a kezem. Mit szólsz Dani? – kisfiam megszeppenve némán bólogat, miközben elindulok lefelé az udvarra.

Kicsivel később Bogi néni még utolér a folyosón:

4 évvel később:

– Úgy utálom az évzárókat anya! Muszáj elmennem?

– Hogy kérdezhetsz ilyet, persze hogy muszáj. Mindenki végig tudja állni azt a fél órát.

– Ja, csak közben a Marcit össze kell kanalazni, mert folyton elájul az ilyeneken.

– Hát jó lenne, ha enne és inna is előtte, te is gyorsan edd meg a reggelidet, szívem!

...

– Na milyen volt az ünnepély?

– Az igazgató megint ugyanabban az öltönyben volt és ugyanazt a szöveget mondta.

– Szóval uncsi?

– Nem, csak nem értem minek kell ez. Kezdődjön az év és kész.

– Hű, de szigorú vagy kisfiam!

– Olyan, mintha maguknak mondanák el a beszédeket, kábé senki sem figyel, csak azt várjuk, hogy legyen vége.

– Hát nem is lehet jó azt látni, hogy akikhez beszélsz, azok folyton valami mást csinálnak...

7. osztály, évnyitó előtt:

– Képzeld anya, én is fogok beszédet mondani az évnyitón! – Azt hiszem nem hallok jól, úgyhogy visszakérdezek:

– Hogy micsoda? Mit fogsz mondani?

– Felkértek, hogy az olasz tagozat nevében olvassak fel egy idézetet.

– És elvállaltad?

– Persze, csak kicsit parázok...

– Mindenki izgul kicsit szereplés előtt, ez normális.

A szereplést még számos iskolai rendezvényen való felolvasás, versmondás követte, aztán pedig a színjátszó szakkör. Sosem gondoltam volna, hogy az a kis 5 éves egyszerre majd ennyire kinyílik. Majd eltelt a 8 év, szinte észre sem vettük, úgy peregtek a napok. Jók is, rosszak is. Elköszönt a régi, a biztonságos, hogy ismét valami új kezdődhessen.

8. osztály, évzáró:

– Megvan a sulis nyakkendőd és a kitűződ, Dani?

– Anya... már rég rajtam van!

– Jól van na, bocs, nem láttam.

– Akkor miért kérdezed? – azt a pimasz kölkét, gondolom magamban.

– Mikorra kell odaérned?

– Fél óra múlva, mert én viszem majd a zászlót a Marciékkal.

– Oké, akkor indulhatunk?

A bejárathoz érve belebotlunk Bogi nénibe.