A franciáknak van rá külön szavuk: doudou (ejtsd: dudu). A mi családunkban minden egyednek külön neve van: Barika, Egérke, Sárguci, Elszászi zsepi, Otott. Van név, ami az illető darabra utal, van, ami félreértésből ered. Mindegy, mert a gyereknek nem helyettesíthető semmivel. Sem a név, sem maga az imádott tárgy.

Még októberben történt. A játszótérről hazaérve észrevettük, hogy a hároméves Klári Barikája nincs meg. Vacsoraidő volt, mindenki holtfáradt, alig vártuk, hogy belépjünk a meleg lakásba, de Barika nélkül elképzelhetetlen volt az élet további menete. Nyomás vissza a parkba, ugyanazon az úton, ahogy jöttünk. Kétszer oda-vissza. Barika sehol. Klári zokog, anya együtt érez. De muszáj folytatni a napi rutint. Vacsora, fürdés, lefekvés közben hatalmas mesefolyam bontakozik ki Barika személye körül. Barika sajnos elkóborolt a városban, mert nagyon kíváncsi természet, ide ment, oda ment, de biztosan haza fog találni, mert nemcsak kíváncsi, hanem nagyon okos is. Az elalvás azonban nem megy. Bár Klári megértő, próbálkozik, befordul a falnak, de semmi sem tudja Barikát pótolni. Nehéz éjszakának nézünk elébe. Apa nem bírja tovább, most ő is nekivág a távnak. Sötét van, nem sok a remény, de nem adhatjuk fel. És apa megtalálta! Valaki, egy ismeretlen jótevő, felrakta egy KRESZ-tábla tetejére, jól látható helyre, igaz, nem az eredeti útvonalon, hanem kicsit odébb, de nem rúgta arrébb, nem dobta a kukába (nem vitte magával). Klári még sokáig mesélte, hogy képzeljétek el, a Barika a múltkor elkóborolt a városban, de a Papa megtalálta.

Biztos mindenkinek vannak ilyen elvesztős történetei, nekünk több is. Sárguci egy külföldi utazás előtt maradt az utolsó pillanatban otthon, s az első éjszakát az idegenben az akkor szintén 3 éves Gergő a kiságyban állva végigüvöltötte. Másnap DHL-lel megérkezett imádata tárgya, s minden szép lett és jó. Az Elszászi zsepit egy viharos szél tépte ki Nóri kezéből, s az egész család szeme láttára kapta fel, s vitte-vitte be a tenger közepébe. Szívünk szakadt. Nóri szerencsére szopta az ujját is, az nyújtott átmeneti vigaszt egy újabb zsepi beszerzéséig, ami egyébként soha nem tudta teljesen pótolni az igazit.

Azt szokták tanácsolni, hogy az ilyen kedvencből két példányt kell beszerezni, s ha netalántán elvész, nem lesz tragédia. Óriási tévedés. Legalábbis nálunk ez nem vált be. Van mindenből 2-es számú, s legjobb esetben is csak nagylelkűen a babájának vagy a macijának ajándékozta az illető gyermek.

Az átmeneti tárgy fogalma a 20. század egyik nagy pszichoanalitikusától, az angol Donald Winnicott-tól származik. Az angol kifejezés, a transitional object (ennek pontos fordítása a köznyelvben nemigen használt, de a pszichológiában közismert átmeneti tárgy) arra utal, hogy az anyától való leválás évei alatt, legtöbbször akkor, amikor az anya vagy a szeretett személy nincs jelen, valami nyugtató, vigasztaló, bódító dologra van szükség (sokszor a gyerekek ezt a puha valamit persze olyankor is előveszik, amikor az anya jelen van).

A kisgyerek úgy 6-7 hónapos kora körül kezdi felismerni, hogy ő és az édesanya két különálló lény. Amikor az anya kikerül a látóteréből, először megijed, és ha az anya eltávolodik tőle, kétségbeesetten sírni kezd. A fejlődéslélektan ezt a jelenséget szeparációs szorongásnak nevezi. Mivel ebben az életkorban még nem alakult ki a csecsemőben az úgynevezett tárgyállandóság, nem tudja, hogy az anya vissza fog-e jönni, hiszen éppen nem látja maga körül. Ahogy a mozgása is fejlődik és képes lesz a helyváltoztatásra, tapasztalja, hogy képes az anyja után menni. Ez azonban még mindig kevés ahhoz, hogy állandóan együtt legyen vele, így lesz nélkülözhetetlen az átmeneti tárgy, amely akkor is vele lehet, amikor az anya nincs ott. Ez a korszak általában akkor ér véget, amikor a kortársak között, az óvodában, a környezetben a gyerek baráti kapcsolatokra tesz szert. Ha aztán ezek a kapcsolatok megszilárdulnak, egyre kevésbé van szüksége az átmeneti tárgyra.

Az átmeneti tárgy egyébként hasonló szerepet tölt be, mint az ujjszopás vagy az ököl harapdálása. Sőt, a kettő együtt is gyakori: miközben a gyerek a kezében tartja a nélkülözhetetlen tárgyat – ami lehet plüssállat, pelenkacsücsök, takaró, kispárna sarka stb. –, az ujját is szopja. A kitüntetett, szinte élőlényként tisztelt darab nem növekszik együtt a gyerekkel, viszont egyre elnyűttebb, rongyosabb, kopottabb lesz. De ez mit sem von le az értékéből, a gazdi kötődése olyan erős, hogy észre sem veszi az ilyen apró rendellenességeket. A szülők viszont általában nehezen viselik el, hogy a gyerek egy mocskos, szakadt valamit gyömöszöl éjjel-nappal, s mindenáron szeretnék megóvni őt az elnyűtt darabtól. De legalábbis tisztábbnak látni.

Ahogy a fenti példák is mutatják, ez a vigasztárgy nagyon fontos társa a kisgyereknek. Abból a téves elgondolásból, hogy óvodásnak ez már nem való, mégis gyakran előfordul, hogy „te már nagylány, nagyfiú vagy, nincs rá szükséged” felkiáltással elveszik a gyerektől. (Ezek után ne csodálkozzon senki, ha a gyerek egy idő után dadogni kezd, újra bepisil, pedig már nagy óvodás!) Nyugodtan várjuk meg, amíg magától elhagyja. Szerencsére tudják ezt a bölcsődékben és az óvodákban, ezért sokszor javasolják is a szülőknek, hogy a beszoktatás ideje alatt mindenképpen legyen a gyerek keze ügyében a szeretett tárgy. S még később is – akár az oviban, akár otthon, elalváshoz – engedélyezett ezeknek a fontos átmeneti tárgyaknak a használata.

Az egészben az a legviccesebb, hogy én legalább annyira kötődöm ezekhez az átmenetiekhez, mint annak idején a gyerekem. A mai napig féltve őrzöm a szekrény alján a szinte pókháló-vékonyságúra nyűtt Sárgucit (eredetileg pillekönnyű, nyári takaró), amit hiába próbáltam a gyerekkorból kinőtt Gergőre tukmálni, nem kellett neki. Nincs szívem kidobni.