Először is az advent tele van jobbnál jobb programokkal. Egy kolbász a Vörösmarty téren, hozzá egy (vagy kettő) forralt bor egy kisgyerekkel nem ugyanaz, mint barátokkal. Másodszor a céges partiktól, előkarácsonyi buliktól az egyedülálló december 24-ére úgy kifárad, hogy ereje sincs azon gondolkozni, miért nem veszi már őt is körül egy kedves férj és legalább egy-két kisgyerek.

Boldog semmittevés
Egyedülállóként az a legjobb a karácsonyban, hogy nem kell semmit sem csinálni. Nincs stressz, hogy már sehol sem kapható a Percy nevű vonat, pedig százszor megígértük, hogy a Jézuska biztosan meghozza. Sőt, talán megengedhetjük azt a luxust, hogy a boltokban nézelődve magunkat is meglepjük ezzel-azzal. Sütni-főzni sem nagyon kell, mert a vendégségben, ahova elmegyünk, biztosan lesz minden, amit az ünnep megkövetel.

Mert be kell látni, hogy a karácsony igazi lényege – tehát a szeretetben és békében való egyesülés mindazokkal, akik fontosak nekünk – nem a céges rendezvényeken vagy kolbászevésben kulminál. Bármennyire is beleadunk mindent, hogy boldog legyen a karácsony, a harminchoz közel és főleg utána már nem olyan vicces egy bárban iszogatni december 25-én, és borgőzben bizonygatni egymásnak, hogy milyen jó nekünk. Vagy századszorra is megnézni az Igazából szerelem című filmet és megfogadni, hogy jövőre férjhez megyünk. Egyszer vicces, sokadszorra kétségbeejtő.

Ünnep, kisajátítva
Vannak olyan családosok, akik egyszerűen kisajátítják az ünnepet, és azt mondják: ez most róluk szól, és nem törődnek azokkal, akiknek esetleg nincs kivel ünnepelniük. Ez persze valahol érthető is, de egy egyedülállónak sem a legfelemelőbb belecsöppenni egy boldog család életébe karácsony tájékán, hiszen ez az élethelyzet sokszorosan szembesíti őt a sajátjával. A már említett Igazából szerelem című filmben hangzik el az a mondat az öreg rocksztár szájából, hogy „a karácsony azoknak való, akik szeretnek valakit ebben az életben”.

Bár ő maga nem tartozik ebbe a csoportba, legalább egyvalakit azért valószínűleg mindenki szeret. Ezért mégsem olyan nagy tragédia, ha az ember abban a kritikus életkorban, amikor már „illene” legalább egy férjet felmutatni, ezt nem tudja megtenni. Mert ez az életkor lehetővé tesz egy sor olyan dolgot, ami értelmet ad az egyedüllétnek, sőt, másképp nem is történhetne meg. Igaz, a karácsony kimondottan fárasztó, főleg, ha sok az olyan rokon és ismerős, aki pedzegeti az ünnepi vacsorán, hogy „na és a te esküvődön már sosem táncolunk?”, de ezt a néhány napot mindenki képes túlélni – különösen az, aki harmincon túl még egyedülálló, mert ő valószínűleg mindenféle párkapcsolattal összefüggő atrocitás ellen felkészültebb, mint a rosszindulatú vagy túlságosan kíváncsi családtagok feltételezik.

Nyugaton kedvesebbek
Szóval ha túl vagyunk azon a kritikus pár napon, amelyen különben mi, egyedülállók is át tudjuk érezni a lényeget, hiszen végre zavartalan napokat tölthetünk a szüleinkkel, testvéreinkkel, azok gyerekeivel és mindenféle régen látott rokonnal, nincs jobb, mint elutazni valahova, és ott megvárni az új évet. Aki hajlik a lustálkodásra, megtalálhatja a boldogságot egy belföldi wellnessparadicsomban is, de azért az az igazi, ha egy európai nagyvárosban garázdálkodunk ahelyett, hogy otthon ülve, a karácsonyi maradékon nyamnyogva azon keseregnénk, hogy egyedül vagyunk. Róma, London, Párizs már csak azért is tökéletes, mert Nyugaton az emberek kedvesebbek, és az jólesik ünnepek tájékán.

Arról nem beszélve, hogy ilyenkor kezdődnek a legeslegjobb leárazások szerte a világban, és a nagyobb városokban hemzsegnek a hozzánk hasonló helyzetben lévő emberek. Úgyhogy ha ügyesek vagyunk, új cuccokkal, új élményekkel, telefonunkban pedig néhány külföldi számmal térhetünk haza, és előttünk az egész új év, amikor nyugodtan keresgélhetjük azt, akivel eltölthetjük a következő karácsonyt. Persze csak akkor, ha készek vagyunk lemondani mindarról, amit szeretünk az egyedüllétben.

Szöveg: Lami Juli, fotó: Éva magazin/Europress, Getty