Arany cicaalkony (Veszelei Anna, 65)
Miután hőn szeretett cicám 16 év boldog együttlét után elhalálozott, úgy döntöttem, hogy ebből többet nem kérek, cicából viszont igen, és halált megvető bátorsággal „cicapanziót” nyitottam. Be is indult rendesen, velőtrázó siker, a kliensek egymás mancsába adták a kilincset, amíg egy szép napon az egyik gazdi úgy döntött, hogy ő nem viszi haza állatkáját, inkább macska-allergiás szeretőjét választja. Egy ilyen idős cica már senkinek nem kell, vagyis az alternatíva az elaltatás. Így ragadt nálam Nala, a bűbájos tuxedo-cica. Majdnem átvállalta egy cicás család, de amikor az ő macskájukat el kellett altatni, a kőszívűek úgy döntöttek, hogy a macskamentes életmódot választják – és egyúttal Nalát is kinyiffantják, hacsak... Naná, hogy szélvészként hoztam vissza a kis nyomorultat, akiről kiderült, hogy az idült vesebajon kívül reumában és heveny macskanáthában szenved, borzalmas állapotban levő fogazatáról nem is beszélve. Megkezdődött a harc a kis életéért. Ennek két éve. Nala most 15 éves és igaz, hogy pár hónappal ezelőtt megvakult, de hála egy csodálatos állatorvosnak, akitől havonta egyszer egy életmentő injekciót kapunk ajándékba, Nalácska boldog és elégedett, mert annyi szeretetet és gondoskodást kap, mint 50 cica együttvéve.

A kutya, aki egyetemre járt (Szabó Zsófi, 26)
Az Illatos útra már rég kíváncsi voltam, és épp helyszínt kerestem egy riportfilmhez. A gondozó nem tudta, hogy nincs örökbefogadási szándékom, elvitt a kölyökkifutóhoz, és ott feltűnt, hogy hátul van valaki – kiskutyának kellett lennie –, aki nem rohan hozzám, mint a többiek, nem nyüszög, nem csóválja a farkát. Egész pici és törékeny volt, kiderült, hogy beteg, és „kénytelenek lesznek kiirtani”. Hát inkább zsebre vágtam. Azt mondogattam magamnak: nem tartom meg, csak helyrepofozom egy kicsit, aztán keresek neki gazdát. Persze, ez a kutyák és önmagam természetének tökéletes félreértése volt, és több havi könnyes és éjszaka-közepén-állatorvoshoz-rohangálós küzdelem után Csutka meg én már egy falka voltunk. Zuglóban laktunk, akkoriban még egyetemre jártam, és az órák alatt az ölemben aludt. Amikor nagyobb és makkegészséges lett, megengedték, hogy kint legyen az egyetem belső udvarán, és a szünetekben lejártam hozzá. Fiúk jöttek-mentek, egy ideig Gödöllőn éltünk, aztán újra Zuglóban, majd egy másik fiúval Budán. Ám amikor szakítottunk, nem volt annyi pénzem, hogy fönntartsam magam, ezért ki kellett adnom a zuglói lakást. Annyiból simán lehetett volna bérelni egy szobát – ha nincs Csutka. Teljes napokat töltöttem telefonálgatással, kiadó szobák főbérlőit hívogatva. A legelképesztőbb ürügyekkel utasítottak el, egy évig tartott a kálvária. Volt, aki megkérdezte: miért ragaszkodom ehhez az önsorsrontáshoz, hiszen rég lenne hol laknom, ha másik gazdát keresnék neki. Ez nem is volt értelmezhető, Csutka meg én ekkor már néma véd- és dacszövetségben éltünk. Az alatt az egy év alatt 16 helyen laktunk, mondanom se kell, ez pokoli volt. Most már van munkám, visszaköltöztünk a zuglói kis lakásba, a biciklimen ott a kutyaülés, itt a Liget, a Korong utcai kutyafuttató, és még néhány hely, ahol engedik, hogy együtt legyünk. És cirógatjuk egymás túlélőtudatát.

Szöveg: Simándi Júlia, fotó: Europress
További gazdimonológokat olvashattok az Éva magazin októberi számában!