Nehéz már így, anyukafenékkel, apukalábakkal bepréselődni a kis zöld padokba, de azért valahogy elhelyezkedünk. Mellettem Zoárd egyik legjobb barátjának, Bálintnak az édesapja ül. Kedves, javakorabeli férfi, csöndes mosollyal, szürke mellényben. Szemüvege is van, látszik, hogy komoly ember – fül-orr-gégész, úgy tudom.

– Szervusz – mondja, majd tollat-füzetet vesz elő, megigazítja a szemüvegét, és várja
a beérkező információkat. Mi a leghátsó padban ülünk, előttem két ismerős anyuka.
Ica néni és Gabi néni máris szót kér: szeretnének mindenkit köszönteni az új tanév küszöbén. Azt mondják, boldogok, hogy egy új tanév küszöbén vagyunk – rengeteg új lehetőség, új kihívás vár a gyerekekre, és miránk, szülőkre is az új tanévnek a küszöbén.
Bálint apukája diszkréten a fülemhez hajol.
– Mikor lesz vége? – súgja. – Már tíz perce tart!
Egy vén róka cinizmusával nevetek fel. Látszik, hogy nem volt még szülői értekezleten.
Közben lassan bomlani kezd a rend. Mozgolódás támad itt is, ott is – nagy testek
a kicsi padokban, hátulról vicces látvány. Még a két rendes anyuka is huncutkodik előttem egy kicsit. Az egyiknek leesett a tolla, és ez elég egy jóízű kacagáshoz.
Most Ica néni arról beszél, hogy idén már nem lesz fogmosás ebéd után. Ennek nem elvi okai vannak, hanem gyakorlatiak: az új terem közelében tudniillik nincs rendes csap, vagy csak kevés rendes csap van, és ezeknél bizony nem fér el kulturáltan harminc
gyerek. Az is probléma, hogy hol tároljuk praktikusan magukat a fogkeféket.
A Bálint apukájának pajkosat villan a szemüvege. Azt mondja nekem:
– Legyen egy nagy közös fogkefe! Akasszák ki a tábla mellé, és ahhoz dörgöljék a fogukat a gyerekek!
Meg is mutatja a fejével, hogy így, ide-oda.
Az értekezlet csaknem két órája tart már. A szülők a felelőtlen gyermekség állapotába kerülnek eközben. Valaki papírgalacsint hajigál, az előttem ülő anyuka pedig vad vigyorral hátrafordul, és hirtelen egy ikszet rajzol a kockás papíromra.
– Amőba! – rikkantja. Felveszem a kesztyűt, berajzolom a karikát.
Ica néni ezalatt már a szülői munkaközösséget szervezi: megköszöni Pusztai anyuka és Kálmánházi anyuka kétévi áldozatos munkáját. Ki vállalkozna rá, hogy a következő két évben ellátja ezt a feladatot?
Senki sem jelentkezik. Vagy valaki mégis: én. Érzem, hogy a karom felemelkedik...
Hahaha, a Bálint apukája lendítette fel tréfából, mintha én jelentkeznék.
– Te hülye! – sziszegem, és oldalba vágom. A fül-orr-gégész kiesik a padból.
Ica néni fagyosan kérdezi:
– Valami baj van, Zoárd anyukája?
– Semmi, csak a Bálint apukája felemelte a kezemet, és én csak...
Na mindegy, ez volt.
De amőbában én nyertem!

Szöveg: Nényei Borbála, fotó: Batár Zsolt, smink:Hornyák Judit. Megjelent az Éva 2010. novemberi számában. Minden jog fenntartva.