A polgári engedetlenséget sokan olyan jognak tekintik, mely megadja az állampolgárnak azt a lehetőséget, hogy rossz kormányzati döntésekkel szemben is meg tudja védeni magát. A mindenkori kormány és annak elszánt hívei viszont irritáló, törvényszegő csőcseléknek gondolják ezen polgárok összességét, természetesen. (Élt ezzel a joggal a regnáló politikai erő nem egy tagja a maga idejében, úgy harminc évvel ezelőtt. Ezt most nem taglalnám, a sajtó és temérdek Facebook-mém úgyis foglalkozik eleget a „nekünk igazunk volt, nektek viszont ab ovo nem lehet” örök ellentmondásával/álszentségével).

Az iskola, ahol dolgozom, legalábbis annak egy bizonyos hányada, egészen pontosan huszonhárom ember az előbbi nézetet képviselte. Nyilvánvaló, hogy egy heterogén közösség számos tagja vallja az utóbbi álláspontot is, de felvállalt ellen-engedetlen (ellentüntető?) nem jelentkezett.

A szokatlanság bizonytalanná tesz. Hogyan kell engedetlennek lenni? Meddig illik bent maradni? Mit tegyen a törvény biztos útjáról egy napra letérő ember, ha egyébként alapvetően engedelmes, jogkövető életet él? Leginkább semmit. Még mielőtt valaki felhördülne: ezért pénzt nem kap. Bemegy a munkahelyére, leül, vagy nem ül le, és vár. Ingyen. Az idő természete egészen más ebben a belassult tempójú, meditatív állapotban. Ha nem is sikerül tökéletesen megtisztított, kiüresedett, időn és téren kívülre helyezkedett elmével tekinteni a valóságra, azért az engedetlen ember átél szokatlan tapasztalatokat. Én legalábbis. Karácsonyi dalokat fütyülök például. Az érzéki benyomások gyorsan eltűnnek az emlékezetem hullámsírjában, a világ meg vágtat körülöttem, mint egy elszabadult ló. Töprengek, én is ilyen lennék-e. Rohanok, taposok a színpompás, fékevesztett kavalkádban, ebben a francia farce-re emlékeztető bolondériában, amit mindennapi életnek neveznek.

Ritka tevékenységek szabdalják plánokra a napot. Például a közös fotó az iskola előtt, amikor kezünkben tartjuk a betűket, és összeáll az emblematikus mondat: A sztrájk alapjog. Előtte izgatott készülődés, tanakodás, hogyan hajtsuk el a politikust, aki kéretlenül érkezett a suli elé pedagógussorsból politikai tőkét kovácsolni (nem hajthatjuk el). A kollégám beolvassa a helyi tévének a közleményünket.

Nem érti őket, és azzal sem foglalkozik, ha öt év múlva elmenekülnek, nyugdíjba mennek, kihalnak mellőlük a tanáraik, és nem lesz, aki vigyázzban álljon a vártán. Miközben kamerák vesznek, és villognak a masinák, átjár az állampolgári öntudat, mint huzat a házon, bár nekem olyan átkozott természetem van, hogy a mély átélés gyorsan elhussan, és a következő pillanatban már kívülről látom önmagamat, mint egy űrhajós a Föld méretű hangyabolyt. Az áhítat és a fontosság érzése így egy pillanat alatt iróniával átitatott reflexiónak adja át a helyét, és csak akkor kerül ismét előtérbe, amikor a fénykép később felkerül a Facebookra, és záporozni kezdenek a támogató kommentek.

A fotózás után kiragasztjuk a betűket a kerítésre, majd visszatérünk az épületbe, és folytatjuk. Senki nem megy haza a huszonhárom engedetlenből, pedig bármikor megtehetné. Eszegetünk, bár nem vagyunk éhesek. Kicsit mérlegeljük a kormányzati szankciókat: alapvetően nem helyezkedünk az önfeláldozásra kész mártír pozíciójába, mindenki inkább ejnyebejnyére számít a gumibot helyett (persze lenne rá igény a hatalom részéről, ahogy a régi viccben a falusi antiszemitizmusra, de mersz már kevésbé). Eszembe jut Antall József híres riposztja, a „tetszettek volna forradalmat csinálni”, ennek fényében úgy vélem, talán hasznosabb lenne a gumibot, de radikális, és nem kellően átgondolt véleményemet inkább megtartom magamnak. Cikket akartam írni, de be se kapcsolom a laptopot. Inkább „megélek”, variózom az unalom és a semmittevés új formáit. Nem könnyű kiszakadni ebből a különös együttlétből, valódi közösségi élményt nyújt akkor is, ha az egyén kezébe került a kormány, és nem tömörülünk, hanem elvegyülünk a többiek között: ki a tanáriban ül, más a folyosón, vagy a számítógépteremben, van, aki belejavít néhány dolgozatba, más olvas, játszik, trécsel. Az ember nem kortünet, hanem egyedüli példány. Maradunk is jó sokáig, amíg holnap újra fel nem vesszük a munkát, és kezdődik minden elölről.

De biztosan minden, és biztosan elölről?

Már nem csak pedagógusgyalázó kommenteket látok a Facebookon: nyilván most sem udvarolnak minket körül, de mintha egyre többen vennének emberszámba. A keserűen vicces tanári toborzóvideót rengetegen megosztották, egy olyan ismerősöm is, aki halálbiztos kormánypárti szavazó. Minden nap és egyre több iskola csatlakozik a kezdeményezéshez. A férjem munkahelyén figyelmeztető sztrájk nem is volt, ellenben a polgári engedetlenségi akció már szerveződik. Biztató hírek, de nem szabad elfelejteni, hogy a forrongás hangja pusztába kiáltott szó marad csupán, amennyiben nélkülözi a folytatás lehetőségét a fennállóval szemben, amennyiben kritikának álcázza a puszta tehetetlenséget, és amennyiben hiányzik belőle a rendszer átalakítására irányuló valódi erő. Ahogy a figyelmeztető sztrájk után, most is nehéz megítélni, lesz-e ennek a megmozdulás-sorozatnak bármiféle jobbító értelme. De a történelem gyakran működik úgy, hogy ami első pillantásra őrült ellenszegülésnek tűnik, az később a társadalom megjavításának egyik előidézője. A tegnap őrültjei persze nem feltétlenül válnak a holnap hőseivé, de annyi bizonyos, hogy hasonló mozgalmak és engedetlenségek nélkül soha nem jön létre semmiféle megújulás. Hacsak a hatalom nem elég bölcs ahhoz, hogy átértékelje szerepét, és önmagától megújuljon.

Miért mennek el a tanárok? Galériánkból megtudhatod!