Egymás mellett állt az íróasztalunk. Niki kedves, nyílt tekintetű, szeplős lány volt, rengeteget nevettünk és beszélgettünk. Szívesen csaptam volna neki a szelet, de komoly kapcsolata volt. Hat éve járt együtt Lacival, tavaly eljegyezték egymást. Látszott, hogy nagyon szereti őt. Gyakran mutogatott fényképeket a telefonján, és mindig elmesélte, hova utaztak együtt a hétvégén, vagy milyen ajándékot kapott a fiútól Valentin napra. Eszem ágában nem volt belenyúlni egy ilyen gyönyörű románcba, elfogadtam, hogy Niki szuper munkahelyi haver, és ennél soha nem lesz több.

Niki egyik hétfőn nem jött be dolgozni. Másfél hét hiányzás után sápadtan, lefogyva, vörösre sírt szemekkel jelent meg, és akadozó hangon elmesélte, hogy rettenetes tragédia történt. Lacinak álmában megállt a szíve. Meghalt. Egy harmincéves, életerős ember. Döbbenetes hír volt. Nem tudtam, hogyan vigasztaljak valakit, akit ilyen borzalmas veszteség ért. Olyan sokat hallottam Laciról, hogy én is szinte gyászoltam. De Niki nem akart róla beszélni, és jobb híján a munkába menekült. Néhány hétig szótlan volt és sápadt, aztán nagyjából visszaváltozott olyanná, akit korábban ismertem. Azzal a különbséggel, hogy többé nem mutogatott Laciról fényképeket.

Az egyik barátom jutott eszembe, akinek szintén váratlanul halt meg a szerelme, és minden elemet megváltoztatott, kicserélt az életében, nehogy megőrüljön. Megállapítottam, hogy nem gyászolunk egyformán, majd én is napirendre tértem a dolog felett.

Az élet úgy hozta, hogy fél évvel később munkahelyet váltottam. Nikivel és több más kollégával söröztünk egy nagyot, aztán elszakadtunk egymástól. Néha írtunk egy-egy üzenetet, más kapcsolatfelvétel nem történt.

Néhány hónappal később azonban véletlenül összefutottam az utcán Niki egyik barátnőjével, Klaudiával. Niki egyszer-kétszer magával hozta munkahelyi italozásra, és emlékeztem rá, mert vicces, harsány lány volt. Most is nagy örömmel üdvözöltük egymást, mint két jó ismerős.

Miután tömören elmeséltük, kivel mi van, rákérdeztem, hogy mi újság egykori kollégámmal. Klau szerint Nikivel nagyjából minden rendben van, alakul valami közte és egy új kolléga között. Akkor jó, mondtam, eszerint végleg kiheverte Laci elvesztését.

Klau furcsán nézett. Milyen Laci. Hát az élettársa. Akivel évekig volt együtt, majdnem össze is házasodtak. Ha nem jött volna közbe a hirtelen szívmegállás. Klau most már tényleg úgy nézett rám, mintha megháborodtam volna. Te miről beszélsz? Nem értettem. Hát Laciról, tudod. A vőlegényről. Szerintem te kevered Nikit valakivel, mondta Klau hosszas hallgatás után. Teljesen megzavarodtam. De hát rengeteget mesélt róla. Fényképeket is mutatott. Klau a fejét rázta. Nikinek sosem volt élettársa. Sem Laci nevű, sem más. Összevissza keresgélt a Tinderen, meg különféle bárokban, de soha nem talált senkit, akivel túljutottak volna két vagy három randin. Szívmegállás? Ezt meg különösen nem értem. Biztos, hogy nem téveszted össze valaki mással?

De, de, mondtam végül, mert így tűnt a legegyszerűbbnek. Lehet, hogy így van. Bocs, asszem, most mennem kell. Elsiettem. A szemem sarkából láttam, hogy Klau hosszan utánam néz, mielőtt befordulna egy mellékutcába.

Hazáig sétáltam – legalább két órás út volt -, és közben azon morfondíroztam, mi történhetett. Niki fényképei valódinak tűntek. A történetek is életszagúak voltak, amiket Laciról és a kapcsolatukról mesélt. Nem értettem. Miért csinál valaki ilyesmit? Hisz az első egy-két hetet leszámítva sosem próbálkoztam nála. És ha így is lett volna... miért talál ki egy tragikus halált, amit aztán az egész munkahelyével elhitet?

Nyomasztó volt ezen elmélkedni, úgyhogy inkább megpróbáltam elhessegetni a megválaszolatlan kérdéseket. Nem tudom, Klaudia mesélt-e neki a találkozásunkról. Valószínűnek tartom, mert amikor néhány nappal később rákerestem Nikire Facebookon, észrevettem, hogy nemcsak kitörölt az ismerősei közül, de a profilját is láthatatlanná tette előttem. Mintha soha nem is létezett volna. Akárcsak a vőlegénye.

És mik a legnagyobb hazugságok a közösségi oldalakon?