November 30-tól már megvásárolható a 2023-as téli Éva Magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Ha megkérdezik, hogyan lettem feminista, a választ mindig az irodalomóráknál kezdem. Igazi könyvmoly gyerek voltam, egyforma lelkesedéssel falva férfi és női szerzők műveit – az iskolában azonban nagyon hamar feltűnt, hogy szinte kizárólag férfiaktól olvasunk. Gimnáziumi éveim alatt összesen két nő neve merült fel az irodalomórákon: Szapphóé, és futólag Kaffka Margité. A tankönyvben állt még egy nyúlfarknyi bekezdés Nemes Nagy Ágnesről. A sor azóta Szabó Magdával bővült – illetve néhányan arról számolnak be, hogy a Brontë nővérek kerültek még szóba, esetleg Jane Austen. Tényleg ennyien lennének azok a nők, akiknek írásai méltók arra, hogy a közoktatásba kerüljenek, s így az általános műveltség részévé váljanak?

Az egyetemen aztán lelkesen vettem fel sorra a nőírók munkásságát elemző kurzusokat, és szembesültem azzal, mennyi bepótolnivalóm van: a patriarchátus e téren is dolgoztatja a nőket. Aki a teljes képet akarja látni, dupla tanulásra kényszerül, mert az iskolában csak félműveltséget szerez, hiszen csak a férfiak munkáit ismeri meg. Dühös voltam, mint a francia szüfrazsett Hubertine Auclert, aki a szavazóhelyiségben kiborította az urnákat, azt kiabálva: „Ezeknek az urnáknak a tartalma érvénytelen! Kizárólag férfiak szavazatait tartalmazzák!” Egyetértettem a norvég író, Jostein Gaarder filozófiatörténeti regényének hősével, Sofie-val: a nők kirekesztése a kánonból nem más, mint cenzúra.

Persze, lehet úgy is érvelni, hogy eltérő társadalmi helyzetüknél fogva a nők nehezebben tudták érvényesíteni egyéni ambícióikat, így nem csoda, hogy kevés jelentős alkotó került ki közülük. Csakhogy ez ebben a formában nem igaz: ugyanis maga az, hogy mi számít értékes, jelentős, magas irodalomnak, nem objektív meghatározás, hanem szubjektív értékrend kérdése, mely korszakonként változik, változhat.

Az írástudó nő eleve gyanús, nem?

A 19. századot megelőzően valóban csak elszánt kivételekről tudnak legtöbben – de ha felkeressük a Pennsylvania Egyetem A Celebration of Women Writers (a Nőírók Ünneplése) c. online archívumát, máris árnyaltabb lesz a kép. Az első ismert írónő, Endehuanna a sumér Ur városában élt az i. e. harmadik évezredben. Az antik görög és római kultúrában híressé vált néhány női szerző, például a már említett Szapphó (aki egyébként nem leszbikus volt a közkeletű mítosszal ellentétben, hanem valószínűleg biszexuális, hiszen férje volt, és férfi szeretői is). A középkorban elsősorban a tudós apácák írtak, jelesül a 12. századi Bingeni Szent Hildegárd, akit azonban, mivel látomásait is papírra vetette, kortársai egy része megpróbált őrültnek feltüntetni. Az írástudó nő eleve gyanús, nem?

Az egyik első világi nőíró a 11. századi, bizánci Anna Komnéné, aki (miután tett róla, hogy a tiltott antik szerzők se hiányozzanak az olvasmányai közül) az Alexiászban apja uralkodásáról számolt be részletesen. Az első nő, aki írásaiban saját neme alávetett helyzetét nehezményezte, az itáliai születésű, Franciaországban élő Christine de Pisan volt a 15. század elején. Vajon hányan kallódtak el, hányak tehetsége veszett kárba, hányan roppantak össze a körülmények súlya alatt?

Woolf a fent említett Saját szobában eljátszik a gondolattal: ha Shakespeare-nek lett volna egy hasonlóan tehetséges húga, neki vajon mi lett volna a sorsa? Mennyi lett volna az esélye, hogy ugyanolyan sikeres lesz, mint a bátyja?

Az írástudást a 18. század végéig még erőteljesebben megvonták a nőktől, mint az olvasás ismeretét. De miért? Talán attól féltek, hogy a nők szervezkedni fognak? Publikálnak? Szövetkeznek egymással? Politikai szerepre törnek? Fellépnek a jogaikért? Ó, nem! Hiába a fenti ragyogó példák, ilyen sokat nem néztek ki belőlük. Kapaszkodjunk meg: attól féltek, hogy a nők az újonnan megszerzett képességüket szerelmes levelek írására fogják fordítani!

Titokban írni

E közkeletű felfogás miatt Molnár Borbálának az 1770-es években, hiába volt művelt református kanonok lánya, titokban kellett megtanulnia írni. Érdemes volt: az első ismert magyar költőnővé vált, és anyagi elismerést is kapott munkásságáért (ami három gyerek özvegy édesanyjaként jól jött neki).

Magyar nő ne tanítóskodjék

Az első magyar női közíró, Karacs Ferencné Takács Éva 1822-ben tűnt fel. Vitriolos színikritikájára a darab szerzője, Sebestyén Gábor érvek helyett azt válaszolta, hogy egy nő egyáltalán ne vetemedjen publikus írásra – öt évig dübörgött aztán a vita a Tudományos Gyűjtemény hasábjain, ahová a folyóirat olvasói is beküldhették a véleményüket. „Mi napkeleti nemzet vagyunk: Ám legyenek német szomszédnéink, franciánék, ánglusnék tudományosan nevelve, ám maradjon ezeknek a sok olvasás elmondhatatlan házi szűkölködésök; a magyar asszonyi nem enélkül ellehet és néki való kevés számú jó könyvek megolvasása mellett boldog. A magyar nő a férfiakat illető mélyebb tudományokba ne avatkozzék, könyveket ne írjon és a haza bölcsei között ne tanítóskodjék … Magyar férjnek tudományos asszony valami szokatlan és viszologtató (sic!) látvány” – dörgedelmeskedett az egyik hozzászóló. És ne higgyük, hogy a tudósok, írók feltétlenül előbbre jártak gondolkodásban az átlagemberekhez képest: ezt sem halljuk a középiskolában, de Madách Imre akadémiai székfoglaló előadását 1864-ben a nők szellemi alacsonyabbrendűségének szentelte. „A nő korán fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut; könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgáltatja, soha a művészetet és a tudományt lényegesen előre nem vitte” – írta. Ennek nyomán dühödött fel annyira az író jó barátja, Veres Pálné Beniczky Hermin, hogy megalapította az Országos Nőképző Egyletet, de a súlyosan beteg Madách ezt már nem érte meg.

A folytatást a legújabb Éva Magazinban olvashatod. Már kapható!