Voltaképpen végigrettegjük a kis életünket. Persze nem beszélünk róla, ha nem muszáj, titkoljuk, dugdossuk önmagunk elől is, de tudvalevő, hogy az emberiség alapjáraton állandóan és halálosan fél az elmúlástól, az elszigetelődéstől, a szabadság felelősségétől és az élet értelmetlenségétől. Gyakorlatilag tudatosan vagy tudattalanul, de mindent azért teszünk, mondunk, gondolunk, hiszünk és hirdetünk, hogy ezekről a mumusainkról ideig-óráig-évekig-évtizedekig jól elfelejtkezhessünk. Van, akinek ez készségszinten megy, mert mondjuk volt gyermekkori közelében egy jól modellezhető fontos személy, aki ezt remekül csinálta. Értelmesen, hasznosan, szenvedélyesen, nem csak magának élt, és a „hogy vagy” kérdésre rendre pozitív választ adott. No, és azokkal mi van, akiknek nem jutott egy ilyen bölcs mentor, egy bízó-mosolygófelhatalmazó anya, egy vagány nagybácsi, aki segít lábra állni, aki élni tanít és átadja a titkot?

Micsoda? Mikor?

Bár a boldogságot ősidők óta kergeti az ember, a boldogságkutatás nem oly régi tudomány. pár évtizede pozitív pszichológusok, viselkedés-közgazdászok, orvosok és antropológusok hada tűrte föl tudományos ingujját, hogy nekiveselkedjen és tetten érje az elégedett élet titkát abból az okból, hogy az tanulható és tanítható legyen.

Mi is a boldogság? Ki mikor boldog? Lássuk csak, kezdjük magamon. Mostanáig, amíg nem gondoltam erre, mert fogalmaztam ezt a cikket, szerintem boldog voltam, mert nem agyaltam azon, hogy most éppen mit csinálok, hanem behúzott a téma, meg imádom nyomkodni a billentyűket, szeretem, ahogy felsorakoznak a betűk, én vagyok a parancsnok, és közben nem kell semmi másra gondolnom, nem tudom, hány óra, nem érdekel semmi, csak az írás, a társasházi közgyűlésre emlékeztető zsivaj a fejemben, és az a huncut, intuitív játék, hogy százezernyi felpattanó gondolatból pont (mért pont?) azt az egyet választom, amelyiket leírom. {Na, tessék, aláhúzta a szöveget zölddel a helyesírás-javító. Szóval, nem tetszik neki, biztos hosszú. Megszabjam, átírjam, így hagyjam? Az olvasószerkesztő vajon belenyúl, átfogalmaz? Vagy maradhat? Ha átírja, belehalok.

Szóval, miközben például írok, boldog vagyok, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ha erre visszagondolok, akkor elégedett is vagyok. Illetve ez is bonyolult, mert azzal elégedett vagyok, hogy boldognak tudtam érezni magam, ha csak percekre is, de a teljesítményemmel vagy a hasznosságom mértékével már nem biztos, hogy maradéktalanul ki vagyok békülve. Ismerős, nem? Fagyizom, nézek ki a fejemből, édes semmittevéssel (nevezzük töltődésnek) ellógok egy délutánt, közben azt hiszem, boldog vagyok, majd másnap írok egy egyes dolgozatot, mert nem tanultam meg a szavakat, vagy kirúgnak, mert nem fejeztem be a határidős munkámat.

Ettől meg nem vagyok boldog, talán összekaphattam volna magam, és lógás helyett erőlködhettem volna inkább. Vagy például – erre határozottan emlékszem – nincs kedvem hosszan sorban állni, majd 402 lépcsőt megmászni, hogy felmenjek a Notre-Dame tornyaiba, de teljesítményorientált, becsületes és intellektuális turista énem mégis felűz a tetőre (közben szenvedek kicsit, tömeg van, enyhe klausztrofóbia), hogy aztán most nagy elégedetten számolhassak be arról, hogy nekem ez megvolt.

Belefeledkezni

Most akkor melyik a boldogság? Amikor jólesőn emlékezem, vagy amikor bambulok céltalan, vagy amikor cselekszem? Lett erre egy mondása bizonyos Csíkszentmihályi Mihály pszichológusnak, aki azt tanítja, hogy boldogság az, amikor bekövetkezik a flow állapot. Áradsz, tevékenyen, értelmesen és időtlenül töltöd az időt, azaz flowban vagy. „Amikor folyóparton ülünk, és figyeljük az elhaladó vizet, megláthatjuk a flow szépségét működés közben. A víz természetesen áramlik és mozog, biztos irányba. Energiája, ereje, bizonyossága van, ebből a kombinációból nyugalom és a világgal való egység érzete árad. A legjobb pillanatok általában akkor következnek be, amikor egy ember teste és tudata önként vállalt erőfeszítésben végső határáig megfeszült, hogy valami nehezet és érdemlegeset alkosson.” (Cs. M.)

Eszerint a boldogság tehát a belefeledkezés művészete. Meglógás a halál elől. Katapult. Amikor felül lehet emelkedni, meg lehet szabadulni a tudatos öntudatosságtól, amikor együtt áll cél, szenvedély, erő, teljesítmény, kitartás, öröm. Huh, ez úgy hangzik, mint egy buzdító propagandabeszéd. „Nem elég jóra vágyni: / a jót akarni kell!/ És nem elég akarni: / de tenni, tenni kell!” Ez volt kisdobos koromban felkasírozva az osztályunk falára, idézet a lassan feledésbe merülő Váci Mihálytól, négy évig ezt néztem, nem vicc! „A jószándék kevés! / több kell: – az értelem! / Mit ér a hűvös ész?! / több kell: – az érzelem! / Ám nemcsak holmi érzés, / de seb és szenvedély, / keresni, hogy miért élj, / szeress, szenvedj, remélj!”

Nna. Erről van szó. A tónus pártállamiasan és szájbarágósan heroikus, de a mondandó nagyjából rendben van. talán a mai boldogságszakértők a szenvedést már nem írják rá a receptre. ugyebár nincs kudarc, csak visszajelzés, azaz hibázz bátran, de ne gyötörd magad, hanem örülj, ha buksz is, hisz mire mennél, hogy fejlődnél, ha mindig csak győznél. Mindenesetre semmi sincsen magától. A boldogságot meg kell tervezni és szervezni. Először magunkat érdemes alaposan kiismerni, aztán pedig a körülményeket átgondolni és a játszó személyeket megválogatni.

Lélegezni

Egyszerű, ezt még egy ovis is tudja. Szinte nem is tud mást. Ideje nagy részét flow-ban tölti, mert örömelven „működik”, hisz még gyerek. Nem késleltet, azonnal és mindent akar. terve van, és végrehajtja vagy végrehajtatja. Ez nehezebb felnőttként, amikor elkezdünk felelősséget érezni, bekalkulálunk, osztunk-szorzunk, méltányolunk, belátunk, elhalasztunk, elfojtunk, feltételekhez kötünk. Elveszítjük a nagy megfelelősdiben a fonalat. Mármint az életfonalunkat. Lemondunk az álmainkról, nosztalgiázunk, félünk, odalesz az önbizalmunk. Aztán elkullogunk a boltba, és veszünk egy könyvet a Csíkszentmihályitól, hogy kitanuljuk belőle, hogyan kell visszaszerezni a boldogságot, hogyan kell észrevenni és megélni az örömöt. És akkor rájövünk, hogy flow, amikor a gyerekek a homokozóban minden idegszálukkal lapátolnak, amikor Kornél fiam három órán át ül a sakkpartija mellett, amikor fekete pályán síelek, rádióműsort vezetek, önfeledten szerelmeskedem, amikor átrendezem a nappalit, vacsorát főzök, virágot ültetek, cikket írok, tréninget tartok, és mindezt magamtól és magamért és másokért, örömért, csak azért, mert.

Ahhoz, hogy ez sikerüljön, érdemes jelen lenni a saját életünkben. Itt és most. Életfogytiglan. Élvezni az egymásba folyó pillanatokat, az apró pici részleteket, és közben lélegezni, lélegezni.

A Flow élmény előállításának lépéseit a galériában találod!