Az érzékek hatalma

Az intuitív evés elmélete szerint mi, emberek, amikor világra jövünk, annyit eszünk, amennyitől nem hízunk el. Éppen ezért nincs is szükségünk rá, hogy bárki meghatározza ideális zsírfogyasztásunkat, eszményi kalóriaszámukat. A csecsemők annyi tejet isznak, amennyi elveszi éhségüket, többet nem lehet beléjük diktálni. A tipegők is, ha jóllaknak, simán a tányérjukon hagyják a sütit. A felnőttekkel talán az a baj, hogy a média, a környezet, a táplálkozástudósok teletömik a fejüket mindenféle információval, és már nem bíznak a maguk ítéletében.

Vajon ismerősek-e ezek a kijelentések: „úgy érzem, többet ettem, mint szerettem volna”, „ha jó kedvem van, megünneplem egy kiadós vacsorával”? Ha igen, akkor az evés ebben az esetben nem más, mint érzelmi vagy szociális szükségletre adott reakció. Az intuitív evés ezzel szemben az éhségérzetünkre adott válasz, melyet testünk igényeinek kielégítése után nem is folytatunk. Ha az intuitív evést követnénk, kisebb lenne a testtömeg-indexünk, és nem kerülgetne minket mindenféle szív- és érrendszeri betegség.

Kutatások szerint az éhségnek két összetevője van: egyrészt a létfenntartás, másrészt a jó ízek utáni vágy. Meg kell találni a módját, hogy mindkettőt kielégítsük, de nem szabad a stresszt evéssel oldani, az életben adódó bajokat finom falatokkal enyhíteni. Ígéretes megoldásnak tetszik a tudatosítás, vagyis az, ha felismerjük az érzéseinket az evéssel összekötő kapcsolatot, és megtanuljuk elemezni, hogy mit eszünk, miért eszünk, mikor eszünk, és hogyan érezzük magunkat az evéstől.

A legtöbb ember három-négy óránként éhezik meg, de az éhség tünetei már nem egyformák. Van, akinek nem a gyomra korog, hanem megfájdul a feje, vagy ingerültség fogja el. Ha ismerjük ezeket a tüneteket, és idejében lépünk, megelőzhető az „elemi éhség”, melynek esetén az agy az éhhalál veszélyét érzékeli, és egy olyan aminosavláncot szabadít fel, amely fokozza az étvágyat. Nagy figyelemmel, gyengéink és gyarlóságaink pontos számbavételével és erős akaraterővel persze elérhetjük, hogy csak annyit együnk (ne többet), amennyivel az éhségünket csillapítjuk.

A fogyókúrázás általános kudarcának az az oka, hogy megromlik az evéshez egészséges való viszonyunk. De próbálkozzunk egy egészen mást megközelítéssel! Felejtsük el, hogy van jó és rossz, van elfogadható és elfogadhatatlan. Ha bármit szabad enni, amit csak megkívánunk, máris csökken az evéskényszer. A lényeg, hogy befelé figyeljünk, és ne váljunk áldozatává a mindig változó étkezési atoknak.

Egy sugallat hatására

Transzállapotban leolvadnak rólunk a kilók – ugye ez túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen? Pedig egy új irányzat mégis alkalmazza a hipnózist. A módszer szószólói szerint hipnózisban a koncentráció intenzívebbé válik, az alany fogékonyabb lesz az utasításokra, így könnyebben szakít a rutinnal, és tudatalattijába új étkezési minták vésődnek be.
A szuggerálás lehet gátló: „a túlzott evés méreg a testemnek”, „nem fogok semmilyen zsíros ételt maga,hoz venni”, de lehet bátorító is: „minden falat után le fogom tenni a villát”, „tartozom a testemnek ennyi tisztelettel és szeretettel”.

A hipnózisban hívők szerint a módszerben az a jó, hogy nem kell várni a változásra. Vannak dolgok, amelyeknek a döntés pillanatában megvan az eredménye. Ha abbahagyjuk a dohányzást, másnap már nem dohányzók vagyunk. De attól, hogy elhatározzuk, hogy le akarunk fogyni, még nem leszünk vékonyabbak. Hipnózisban sokan élményszerűen átélik, hogy már karcsúbbak is. Ez egyfajta, hallucinációval felérő fantáziajáték. A változás vizuális átélése igen erős motivációs tényező.

A gondolkodás átprogramozása

Minden fogyókúrázó életében van valamilyen étel, mondjuk a zacskós krumpliszirom, a somlói galuska vagy a töpörtyű, aminek képtelen ellenállni. A pszichológia kognitív viselkedésterápiának nevezett ága ezt a csáberőt segít legyűrni. A módszer azt tanítja, hogy a nem kívánatos érzések és viselkedések (rögeszmék, fóbiák, függőségek) egy bizonyos agyjárásból fakadnak, ám a negatív gondolatokat ki lehet cserélni pozitívokra, amelyek kívánatosabb reakciókhoz vezetnek.

Ezen elmélet szerint minden érzést vagy viselkedést egy elképzelt szerep, egy gondolat vált ki. Egyes gondolatok annyira rögzülnek az agyban, hogy az adott helyzetben automatikusan előbukkannak (ahogy a fékre lépünk, amikor felvillan az előttünk haladó autó piros féklámpája). Minél többet tudunk azokról a gondolatainkról, amelyek különféle érzelmeket előidézik, annál könnyebb leleplezni őket. Az önmagunk előtt tisztázott gondolat érvényességét pedig már viszonylag egyszerű megcáfolni és más gondolatokkal helyettesíteni.

Egy bizarr példával: ha egy kövér nő torzszülöttnek gondolja magát, vélekedését egy hármas rendszerben – tudat, hit, következmény – így lehet értelmezi: a nő tudatában van külsejének, azt hiszi, külseje elriasztja az embereket, következésképp deprimált lesz. Ám ha sikerül gondolatmenetén ekképp fordítania: „nem vagyok torzszülött, csak egy olyan ember, aki elégedetlen a kövér testével”, akkor higgadtabban fogja csoportosítani a tennivalókat, és ura lesz cselekedeteinek.

Egy svájci tanulmány szerint igazán jelentős fogyást a táplálkozási felvilágosítás, a testedzés és a kognitív viselkedésterápia kombinálásával lehet elérni. Ez tűnik szinte a leghatékonyabb kezelésnek a kényszeres evők és a jojó-fogyózók körében. A lényeg, hogy meg kell törni az ördögi kört, azt tehát, hogy az illető rögeszmésen tapad a testsúlyára és az evésre, ezért fogyókúrába fog, amitől viszont úgy érzi, meg van fosztva valami jótól, így állandóan éhes. Egy idő után nem bírja, és ráveti magát a töltött káposztára. Az emberek hajlamosak mereven gondolkodni és mereven viselkedni: ha nem tudják magukat fegyelmezni, úgy érzik: halálos bűnt követtek el. Pedig minél lazábban gondolunk a fogyásra, annál könnyedébben kezeljük az evést, annál mértékletesebben táplálkozunk, és annál kevésbé utáljuk a súlyunkat és külsőnket.

Le kell győzni a „mindent- vagy semmit” világlátást. Téves az az okoskodás, hogy „megettem három kekszet, oda az egész fogyókúrám”. Jobb így gondolkodni: „hoppá, hibát követtem el”. De mindjárt itt is a tanulság: máskor nem kell helytelenül dönteni, és kész.

Ha le tudjuk küzdeni az étkezések közti nassolás rossz szokását, akkor előbb-utóbb magától el fog szállni belőlünk az étel utáni állandósult vágy, ellenben újra megismerkedünk a valódi éhségérzet jeleivel. Idővel pontosan el tudjuk különíteni, hogy mikor vagyunk igazán éhesek, és mikor kísért csupán a torkosság. Érdemes táplálkozási naplót vezetni, amelyben az evés érzelmi mozgatórugóit is feltüntethetjük.

Folyatás az Éva magazin májusi számában...