Tudjátok, miért nem érdekel, mit gondolnak rólam mások? Ezért:

1. jelenet:Metró, február végi csütörtök este.
Sárga kabátos néni: Nem ül le?
Én: Nem, köszönöm.
S. k. n.: Üljön le. Kismama, nem?
Én: Nem, nem vagyok kismama.
S. k. n. (elfogódottan): Elnézést, azt hittem.
A kép illusztráció. Fotó: Europress / Getty Images
Ez egy teljesen hétköznapi párbeszéd, máskor is megesett velem. Mert görbén tartom magam, a derekamnak támasztom a könyvet, amit olvasok, miközben a másik kezemmel különböző táskákat és szatyrokat egyensúlyozok, a harmadikkal meg próbálom elérni a 153 centimmel a fejem fölötti kapaszkodót.
Régebben az ilyen párbeszédeket hosszú önértékelési trip követte. Most azonban tisztán láttam, hogy a sárga kabátos pillanatnyi benyomás alapján ítélt, ezért úgy döntöttem, hogy nem érdekel, mit gondolnak vadidegenek az alkatomról. És jól tettem, mert tudjátok mi történt 2, azaz kettő nappal később?
2. jelenet:Múzeum bejárata előtti tér, szombat késő délután.
9 éves unokahúgommal egy oszlop mögött kuporgunk arra készülve, hogy jól ráijesszünk a család érkező tagjaira.
Arra sétál egy kb. velem egykorú fiatalember.
Velem egykorú fiatalember: Hé, ne üljetek a kőre, megfáztok.
Én (suttogva): Köszönöm, mindjárt felállunk.
V. e. f: Ó, elnézést. (Jobbra el.)
És ennyi. Két nap eltéréssel néztek terhesnek és alsó tagozatos gyereknek. Kit érdekel ezután bárkinek a véleménye?
- „Hiszem, hogy meghosszabbítható az élet azzal, hogyha valami olyat csinálunk, amiben örömünket leljük.” - Interjú dr. Horváth Biankával, a Magyar Nemzeti Bank elnöki főtanácsadójával A női vezetők kitartása és elszántsága új normákat teremt az eddig megszokott szervezeti struktúrákban, tovább inspirálva...