Furcsa módon az egészségről nekem a lélek jut először eszembe. Az évek során szép lassan kialakult az a tapasztalatom, hogy amikor megbetegszem, a fizikai tünetek azt jelzik: elsősorban a lelkem szorul gyógyításra. A rendszeresen visszatérő náthás-megfázós betegségeim például arra ébresztettek rá, hogy előtte nem pihentem eleget, nem foglalkoztam tudatosan magammal. Ilyenkor a szervezetem tulajdonképpen „kikényszeríti” apihenést: azt, hogy – alvással, olvasással, naplóírással, az életem alakulásán való elgondolkodással – a testemnek és a lelkemnek is megadjam azt, ami már régóta járt volna neki.

És az is többször megtörtént már, hogy amikor egy válságos élethelyzetben ösztönösen jól döntöttem, a lelki megkönnyebbülés a fizikai bajaimat is meggyógyította.

Elutasítottság
Amikor kezdő diplomásként elhelyezkedtem az első munkahelyemen, nem volt szerencsém a főnökömmel. Nem ismerte el a munkámat, nem kedvelt emberileg, és arra sem volt hajlandó, hogy egyengesse a sorsomat. Én pedig törtem kezem-lábam, mert tejfölösszájú – vagy inkább szárnypróbálgató – ifjoncként minden törekvésem az volt, hogy megfeleljek. Egy idő után minden reggel görcsbe rándult a gyomrom, amikor beléptem az irodába. Annyira rám telepedett az idegesség, hogy belebetegedtem. Furcsa tünetekkel fordultam orvoshoz, és megállapították, hogy a létező legsúlyosabb fokozatú asztmám van. Megfordult velem a világ a diagnózistól és amázsa gyógyszertől, amit egyhavi adag gyanánt a kezembe nyomtak. Meg amit hozzáfűztek: a betegségem nem gyógyítható, havonta jönnöm kell kontrollra és az újabb adag gyógyszerért. Végtelenül elkeserített ez a helyzet. Ma viszont már nagy szerencsémnek tartom, hogy az orvosok ilyen kegyetlenül őszinték voltak hozzám, mert ők indítottak el kétségbeesett útkeresésemen. Úgy éreztem, inkább föl se kelek reggel, hogysem az idők végezetéig egy zsák gyógyszertől függjön az életem. Éppen csak azokat atablettákat szedtem be, amik a legszörnyűbb tüneteimet enyhítették.Ekkor váratlan dolog történt az életemben: a munkahelyemen felajánlottak egy másik lehetőséget. Boldogan elfogadtam! A rákövetkező napokban, hetekben, hónapokban pedig szép csendben teljesen elmúlt az asztmám. És azóta sem jött vissza (ennek már tizenhét éve). Csupán annyi történt, hogy megszűnt a stressz, és ez elég is volt, hogy a szervezetem lerázza magáról a betegséget.

Szorongás, elengedés
A második, hasonlóan megdöbbentő betegségélményem egy magánéleti konfliktushoz kapcsolódik.Évekig felemás párkapcsolatban éltem, valahogy egyáltalán nem értettünk szót atársammal. Ő zárkózott természetű volt, nem szeretett a problémákról tudomást venni, én viszont az a típus vagyok, akinek szüksége van arra, hogy kibeszélje magából, ami a szívét nyomja. Ez a különbség egyre több szorongást keltett bennem, de akkor még nem tudtam, mitől vagyok rosszul. Mindig magamban kerestem a hibát és eszeveszetten próbáltam alkalmazkodni. Öngyötrésem odáig fajult, hogy krónikus székrekedésem támadt: szinte képtelen voltam kipréselni magamból a megemésztett táplálékot. Erőlködés, vérzés, hasogató hasfájás – pokolian szenvedtem, nem csak testileg, lelkileg is. Elmentem egy szakorvoshoz, akit annyira aggasztott a vérzés, hogy vastagbéltükrözésre küldött (brr!), sőt, még egy kisebb műtétet is elvégzett rajtam. Mindenféle szereket kaptam a tünetek enyhítésére, és javult is az állapotom. Azonnal visszatért viszont anyavalyám, ha csak egyetlen reggel kihagytam a ricinusolajat. Sejtettem − de akkor inkább még csak ösztönösen −, hogy addig nem szabadulok meg a kínoktól, amíg a betegség okát meg nem szüntetem. De mi lehetett a testemet megbetegítő lelki probléma?Megint az élet hozta a fordulatot – akkor még nem hittem volna, hogy újra visszakapom az egészségemet. Nem volt könnyű megválnom attól az embertől, akivel együtt töltöttem hét évet, de úgy éreztem, nem tudom folytatni. Nagyon nehéz volt rávenni magam a szakításra, de erőt gyűjtöttem, és pontot tettem egy kudarcba fulladt kapcsolat végére. Kis idő múlva meglepve tapasztaltam, hogy a mindennapos szorongások megszűnésével kigyógyultam a testi gyötrelmekből is.

Stressz, túlterheltség
Életemben volt egy bő egyéves időszak, amikor vezető pozíciót kellett betöltenem. Azért mondom, hogy kellett, mert magamtól sosem vágytam ilyen magasságokba, hiszen mindig tudtam, hogy a főnökség akkora terheléssel és stresszel jár, amelyben én már elveszítem önmagamat.
Sajnos, így is történt. Megfeszített erővel, a rám jellemző maximalizmussal igyekeztem megfelelni minden igénynek. Úgy gondolom, egészen jól sikerült – legalábbis kifelé. Befelé azonban más történt: viharos gyorsasággal mentem tönkre. A lelkem kiégett, hiszen a munkán kívül semmire nem maradt se időm, se energiám. A nagy rohanásban a beosztottaimmal nem volt lehetőségem két emberi szót sem váltani, ami nagyon hiányzott. Esténként üveges szemmel meredtem a tévére, görcsösen kerestem valami üde élményt, de fáradt agyamig semmi nem jutott el. Néhány hónap leforgása alatt végtelenül kimerültem. Hamarosan a testem is jelezni kezdett. Iszonyatos hátfájásom támadt. Először amatracomra gyanakodtam, amit nem olyan régen vettem – bizonyára rossz választás volt, gondoltam. Aztán ajánlottak egy gerincspecialistát. Elmentem hozzá, és kiderült, hogy nincs szervi betegségem, a gerincem teljesen egészséges. Nagyon örültem a jó hírnek, ám teljesen tanácstalan voltam, hogy akkor mi lehet a baj. Csak később értettem meg, hogy a stressz volt minden rossz forrása. Ahogy letelt az egy év, visszakerültem a régi, nekem való pozícióba, derűsen folytattam amunkámat, megszűnt a túlméretezett felelősség nyomasztó terhe – és a hátfájásom is elmúlt. Örültem, hogy nem cseréltem matracot, mert azóta is legnagyobb megelégedésemre használom, hátfájás nélkül!

Ma már a legkisebb bajra, egészségem megromlásának legapróbb jelére is az alegelső gondolatom, hogy vajon miért bomlott meg a lelki harmóniám, és hogyan nyerhetem vissza. A betegséget tünetnek fogom fel, és azt olvasom ki belőle, hogy a mindennapjaimban valami nincs rendben. Eddigi tapasztalataim meggyőztek róla, hogy szerencsére nem kell minden percben vigyázzban állnom, anélkül is rátalálok a gyógyító változásokra. Bízom benne, hogy – mint eddig is – az élet meghozza a megoldást. Nekem csak hinnem kell, hogy újrameg újra képes leszek jól dönteni.

Szöveg: Felde Anikó, Fotó:Europress. Ez a cikk az Éva magazin 2010. augusztusi számában jelent mge először. Minden jog fenntartva.