Amikor ez történt, az első érzésem a letaglózó gyász volt, hogy milyen mérhetetlenül tragikus és értelmetlen három ilyen fiatal életnek az elvesztése. Rögtön utána elöntött a részvét és együttérzés a lányok szüleivel és a pánik, hogy „atyaúristen, mi lett volna, ha ez az én gyerekemmel történik.” És jött a düh is, mert ezért az egészért valaki felelős. Valaki olyan döntést hozott, hogy egy 300 fő befogadására alkalmas helyre közel 3000 embert engedjenek be. Igen, el kell kapni, meg kell büntetni, mert ilyen mértékű felelőtlenség nem maradhat megtorolhatatlan, és… és… semmilyen büntetés nem fogja már visszahozni azokat a lányokat. Maradt a tehetetlen szomorúság.
A hírek pedig azóta is naponta jönnek-mennek, szervezők mutogatnak üzemeltetőkre és fordítva, talán volt pánik és azért kezdtek el nyomulni az emberek kifelé, talán a tömeg önmagában is halálos volt. A hatóságok szigorúbb ellenőrzésekbe kezdtek, a bűnüldöző szervek lankadatlanul folytatják a nyomozást, a facebookon már majdnem 5000-en csatlakoztak a „budapesti szülők riadólánca” nevű csoportosuláshoz, amelynek tagjai gyermekeink biztonságos szórakozását tűzték ki célul azáltal, hogy minden szórakozóhelyre ellátogat egy felnőtt és beszámol tapasztalatairól, hogy az adott hely mennyire biztonságos. Az emberek tehát valamit tenni akarnak.
A tragédia egy nagyobb méretű társadalmi problémára is felhívta a figyelmet, mert a hírek és az éjfél után pólóban lézengő kétségbeesett gyerekeket mutató megrázó képek láttán nagyon sok emberben elkezdett motoszkálni egy kérdés: vajon tényleg helyük van 13-14-15 éves gyerekeknek az éjszakában? Netán felelősek-e a szülők is abban, hogy elengedik zsenge korú gyermekeiket éjszakába nyúlóan szórakozni? A kérdés adott: mit tehetek, hogy ez az én gyerekemmel ne fordulhasson elő? Hány éves korától engedhetem el, és meddig maradhat? Hogyan védhetem meg a veszélyektől, a rossz társaságtól, a lerészegedéstől, a kiszolgáltatottságtól, az erőszaktól, a drogoktól? És ahogy végiggondolom, mennyi veszély leselkedhet gyermekeimre egy ilyen éjszakán, ösztönből tör elő a túlzó féltés belőlem: nincs más megoldás, 18 éves korukig sehová nem mehetnek. Vagyis legyen inkább 20. Aztán rájövök, hogy ez nevetséges, mert üvegbura alatt tartani őket legalább olyan veszélyes. Egyetlen dolgot tehetek: annyit foglalkozom velük, amennyit csak tudok (persze ésszerű keretek között és anélkül, hogy rájuk telepednék). Ismernem kell őket, és fel kell ismernem, mikortól érettek már eléggé egy ilyen éjszakai kimaradáshoz. Bíznom kell bennük, és bízniuk kell majd bennem, és nekem is bíznom kell magamban, hogy adtam nekik egy olyan útravalót, amelynek segítségével tudnak különbséget tenni jó és rossz között.
És annyira szeretnék másokban is megbízni. Szeretném, ha az eladók betartanák a jogszabályokat, és nem szolgálnák ki alkohollal a gyerekeket. Milyen jó lenne, ha a felszolgálók látván, hogy a 18 éves haver által kikért feleseket a tejfeles szájúak fogyasztják, hazaküldenék őket. Szeretném, ha olyan jogszabályok lennének, amiket nem lehet kijátszani, és azt is nagyon szeretném, ha minden rendezvényszervező betartaná az előírásokat, lennének menekülési útvonalak, lenne létszámstop, lenne készenlétben mentőautó. Mert sajnos mindegy, hogy milyen gondosan nevelte valaki a gyerekét, nem érdekes a bizalom, az útravaló és semmi a világon nem számít, ha életünk értelmét egyszerűen agyonnyomja a tömeg.
Őszinte részvétem az elhunyt lányok hozzátartozóinak.

Szöveg:Kelemen Kata, kép:Red Dot.

Ez a cikk kifejezetten az evamagazin.hu számára íródott. Minden jog fenntartva.

Kapcsolódó cikkünk: Tizenévesek bulivilága