Egy szál maga azonnal megszervezte a sebesültek elltását. Dunant spontán akciójából először egy eszme, majd egy szervezet született: a Vöröskereszt.

Henry Dunant beleszületett abba, amit úgy hívnak: segítőkészség. Még csak apró kisfiú volt, de édesanyja, Antoinette már minden délután magával vitte szegény- és beteglátogató körútjaira. Henry később egyedül tette meg ezeket a „gyámolító túrákat”, tizenévesen éhezőket istápolt, börtönökben olvasta fel a Bibliát.

A kezdetek: Solferino
A jómódú kálvinista családból származó fiú emellett kitanulta a bankszakmát, és Algériában kezdett üzleti vállalkozásba. Egy kereskedelmi ügylet kapcsán 1859 tavaszán kihallgatást kért III. Napóleontól, de az uralkodónak más dolga volt: Franciaország és szardíniai szövetségese éppen akkor készült elűzni Észak-Olaszországból az osztrákokat. Dunant a császár után utazott, így akaratlanul is szemtanúja lett a június 24-i solferinói ütközetnek. A 19. század egyik legvéresebb csatájában negyvenezernél is több halott és sebesült maradt a harcmezőn. Az iszonyatos pusztítást az akkor első ízben használt kartács okozta, amely – éppúgy, mint a vadászpuska – szétszórja a lövedékbe rejtett ólmot. A sebesültekkel senki sem törődött, társaik sorsukra hagyták őket. Dunant látta, hogy sokukat meg lehetne még menteni, de víz, élelem és orvosi ellátás hiányában nem sok esélyük marad a túlélésre. Egy pillanat alatt döntött, elment a legközelebbi faluig, és a templomban gyülekezőket megkérte, jöjjenek segíteni. Így járt tovább faluról falura, önkénteseket toborzott, megszervezte a sebesültek kimentését. Az emberek szívesen fogadták a hívó szót, és a templomokban sebtében berendezett „kórházakba” vitték, akit még lehetett. Itt aztán már a nőknek – a legkülönbözőbb rendű és rangú asszonyoknak – jutott a vezető szerep, ők ápolták a szétroncsolt végtagú, vérző szerencsétleneket, függetlenül attól, hogy melyik hadseregben harcoltak. Az ősellenség osztrák katona éppúgy számíthatott a segítségre, mint a francia vagy a szardíniai. Sőt, az olasz asszonyok némelyike – ha már a templomban nem jutott hely – saját otthonába vitette a sebesülteket, és ott ápolta tovább őket egészen addig, amíg Dunant meg nem szervezte, hogy elszállítsák őket a közeli város kórházaiba.

Szervezett szervezet
A mentőakció sikeresnek bizonyult, de kissé kaotikusan és szervezetlenül bonyolódott le. Dunant mindebből levonta a tanulságot. 1862-ben saját költségén kiadta Emlékezés Solferinóra című írását, amelyben egy szakképzett önkéntesekből álló, jól összehangolt szervezet felállítását sürgette. Minden követ megmozgatott, hogy nemzetközi egyezményt eszközöljön ki a háborús áldozatok védelmére. Több tucatnyi cikkében, körlevelében azt javasolta, hogy a különböző országok hozzanak létre segélytársaságokat. Ezek a szervezetek békeidőben olyan önkénteseket képeznének ki, akik háborúkban nemzetiségtől függetlenül segíthetnének a sebesülteken. A cél érdekében Dunant minden kapcsolatát felhasználta, járt hivatalról hivatalra, nem sajnált pénzt, időt, fáradságot, és végül elérte, amit akart: 1864-ben tizenkét állam aláírásával Genfben nemzetközi egyezmény született a háborús sérültek megkülönböztetés nélküli védelméről. A kiegyezést követően az Osztrák–Magyar Monarchia is csatlakozott az egyezményhez, 1881-ben pedig megalakult az önálló Magyar Vörös-Kereszt Egylet. Szép sorban születtek és remekül működtek világszerte a különböző nemzeti szervezetek, Dunant lába alól viszont kicsúszott a talaj. Vállalkozása csődbe ment, elszegényedett, és tizenkét éven át bolyongott Európában. 1874 és 1886 között bejárta Stuttgartot, Rómát, Korfut, egy ideig Londonban élt, de anyagi helyzetét sehol sem tudta rendezni. Végül a családjától kért és kapott anyagi támogatást, és letelepedett a svájci Heiden im Appenzellben. Itt fedezte fel egy újságíró, aki aztán rögtön írt is egy cikket Dunant nyomorúságos körülményeiről. Ettől minden egy csapásra megváltozott. Jöttek sorban a felajánlások, nyugdíjak és kegydíjak, még a cári udvar is rendszeres havi apanázst folyósított neki. A kitüntetések sem maradtak el, a Vöröskereszt alapító atyja 1901-ben megkapta az első Nobel-békedíjat is. 1910-ben, 82 éves korában teljes lelki békében halt meg Svájcban. Elérte, amiért annyit dolgozott.

Később is védelem
Az olasz asszonyok, akik a solferinói csatatérről kimentették a sebesülteket, tökéletesen értették és átérezték Dunant és egyben a későbbi Vöröskereszt talán legfontosabb eszméjét: mindenkiért megtettek mindent, nem törődve azzal, hogy barátot vagy ellenséget ápolnak. Néhány évtized múlva, egészen pontosan a második világháború során azonban kiderült, hogy a Vöröskereszt megkülönböztető jelzését olykor egyszerűen semmibe veszik. 1944 júliusában egy svéd mentőakció ötszáz budapesti zsidó kisgyereket próbált egy kórházvonaton kicsempészni az országból. A Luftwaffe, azaz a német légierő célkeresztbe fogta a vörös kereszteket a kocsik tetején, és végiggéppuskázta a még csak összeállítás alatt álló vagonsort. A háborús Budapesten azért többnyire védelmet jelentett az akkor már mindenki számára ismert jelkép. Zuglóban, az Abonyi és a Szent Domonkos utca sarkán álló iskolatömbben például a háború idejére honvéd hadikórházat rendeztek be. Az épületre nyolc hatalmas vöröskeresztes zászlót tűztek ki, ezért az amerikai és az orosz repülők is elkerülték. A második világháború egyik legnagyobb vöröskeresztes akciója egyébként az angolokhoz fűződik. 1942-ben Montgomery tábornagy felkérte a Kairóban élő brit tisztfeleségeket, hogy végezzenek el egy tanfolyamot, és vizsgázott ápolónőként kísérjék el a katonákat a sivatagi frontra. Hivatkozhatott a későbbi Erzsébet királynő példájára is, aki mentőautó-sofőrként dolgozott Londonban a bombázások idején. Az El Alamein-i csatában – ahol a németek elszenvedték első, döntő vereségüket – megannyi „Miss Red-Cross” mentette meg a sebesülten fogságba esett német katonákat, így Arnim tábornokot, Rommel helyettesét is. Az alameini emlékünnepségeken azóta is minden alkalommal képviselteti magát egy fehér fityulát viselő delegáció.

Nem csak a csatatéren
Segítségre mindig szükség van, háborúban és békében egyaránt. Földrengések, tájfunok, éhségövezetek voltak, vannak és lesznek, kell a vérplazma, a gyógyszer, az élelmiszer, a ruhanemű. Olykor nem megfogható, tárgyi oltalom kell, a bajba jutottak nem fizikai szenvedések, hanem kapcsolatok ápolását várják. Az első világháború után nyílt meg Budapesten a Vöröskereszt „Tudósítói irodája”: itt a munkatársaknak elsősorban az volt a dolguk, hogy értesítsék az elesett és sebesült katonák, valamint a hadifoglyok hozzátartozóit. Emellett csomagküldő szolgálatot is működtettek, és próbáltak információt szerezni a hadifogságba esettekről. A második világháború utáni időszakban több százezren kerestették hozzátartozóikat a Vöröskereszttel. A nyomorúságos pesti telefonhelyzet idején a szervezet irodái már Hughes géptávírókkal voltak felszerelve, kutattak keleti fronton eltűnt katonák, munkaszolgálatosok és koncentrációs táborba hurcoltak után. Sokakat sikerült megtalálni, többek közt azt a magyar katonát is, akit 1918 óta vártak haza. A férfi azonban nem fogságban sínylődött, nem is amnéziában szenvedett, hanem beházasodott egy vlagyivosztoki családba, gyerekeket nemzett, és esze ágában sem volt hazajönni. Éppen úgy, mint az 1970-ben készült Napraforgó című filmben, ahol a Marcello Mastroianni alakította olasz katona eltűnik a második világháború orosz frontjain, és évtizedekkel később kiderül, hogy családot alapított a Szovjetunióban. Vagyis a filmekben oly valószínűtlennek tűnő helyzetek az életben gyakrabban előfordulnak, mint hinnénk.

Szöveg: Bokor Gabriella, Fotó: Red Dot, Europress

Ez a cikk az Éva magazin 2009. novemberi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.