Napjainkban mi így zsörtőlödünk: „Ezek a mai fiatalok nem olvasnak, nem tudnak írni, folyton csak a gombokat nyomogatják.” Lassan az írásbeliség utáni korszakban vagyunk, az információ hordozója a kép lett. Az orvosok szerint ennek neurológiai következményei már kimutathatók az agy működésében, az új generációk egyre inkább a jobb agyféltekéjükre építenek.
Lapozz, ha többet akarsz tudni a vizuális generációról!

--pagebreak--

Pár éve volt egy különleges tanítványom. Órák után odajött hozzám és elmagyarázta, hogy őt csak a fizika érdekli (ezt nem én tanítottam), és biztosan nem is fog tanulni semmi mást. Rendben, megegyeztünk, hogy békén hagyom, de időszakonként egy-egy érettségi tételből be kell számolnia. Így a konfliktusnak vége lett.
Sajnos azonban sok fiatal számára egyáltalán nem derül ki, hogy miben tehetséges. Nem jönnek rá, hogy mi érdekli őket, mit akarnak az életben csinálni. Szenvednek az iskolában, a tanulást felesleges tehernek érzik, és ezt persze mindenki megsínyli, a tanár és az osztálytársak is.
Idén egy „Alulteljesítő tehetség” című, kétnapos továbbképzésen voltam, ami a megvilágosodás erejével hatott rám – nemcsak mint tanárra, hanem mint szülőre is.

Betűk helyett billentyűk
„Ezek a mai fiatalok már csak olvasnak, írnak, nem tudnak tíz oldalt sem megtanulni kívülről” – így aggódhattak, zsörtölődhettek a korabeli tudós tanítók a középkor végén, amikor a nyomtatás elterjedésével hatalmas változás következett be: a tudás átadása már nem igényelt személyes kapcsolatot, a gondolatokat a papír vitte egyik embertől a másikig.
Napjainkban hasonló horderejű átalakulás zajlik, és mi így zsörtölődünk: „Ezek a mai fiatalok nem olvasnak, nem tudnak írni, folyton csak a gombokat nyomogatják.” Lassan az írásbeliség utáni korszakban vagyunk, az információ hordozója a kép lett. Az orvosok szerint ennek neurológiai következményei már kimutathatók az agy működésében, az új generációk egyre inkább a jobb agyféltekéjükre építenek.
Az iskolák azonban ritkán tartanak lépést az új korszak fejleményeivel: itt csendben kell lenni, kézzel kell írni (hazánkban legalábbis egyelőre még így van), meg kell tanulni figyelmesen olvasni, és végig kell ülni sok-sok tanórát, amin az egyetlen ingerforrás legfeljebb maga a tanár…

Gyors, pörgő, izgalmas
Tény, hogy a mai gyerekeket egészen kicsi koruktól sokkal több kép és hang bombázza, mint akár minket. Igazi digitális bennszülöttek, példátlan gyorsasággal értik és kezelik a kütyüvilágot. Nálunk otthon például mindent a lányaim intéznek, ami a számítógéppel kapcsolatos…
Az agyuk máshogy dolgozza fel az információt, mint az előző generációé: nem részletez, nem elemez, hanem készen kapott képeket lát, és párhuzamos adatokat is rendkívül gyorsan befogad, kezel.
Ez a világ a nyelvet alig használja, szinte nélkülözi az írásbeliséget, lakóinak szövegértése közel sem tökéletes, és kifejezésmódjuk egyre inkább a cset nyelvéhez hasonlít.
Nem tanulnak meg várni, tervezni, hiszen a gyors elintézés világában vagyunk: mindig kéznél a telefon, lehet netezni, nem kell előre végiggondolni eseményeket, tennivalókat – elvégre ahhoz a dolgok ösz-
szefüggéseit is látni kellene, egymásutániságát fejben el kellene képzelni.
Ők spontán, kreatív, ösztönös módon oldják meg a felmerülő kérdéseket.

Történjen már valami!
Sok gyerek életét folyamatosan fenntartott pörgés jellemzi. Magas az ingerküszöbük, s ha nem jön állandó utánpótlás a környezetből, akkor valamit csinálni kell, különben szenvedés az élet: „Csak történjen már valami, mert elpusztulok.”
Ráadásul sokuk kontroll nélkül nevelődik (vagy mi magunk nevelünk így, jó szándékkal): szabadon dönthetnek, sokféleképp elfoglalhatják magukat, amit szívesen vesznek, de nem tudnak élni a lehetőséggel, mert függenek az ingerektől, ki vannak szolgáltatva nekik.
Ám közben ott pang bennük a sok feszültség, hiszen természetes igényük volna a játékra, a mozgásra, de nem mennek le a térre (tisztelet a rendszeresen sportoló kivételnek!), hanem vágyaikat virtuálisan, fejben, a számítógép és a tévé előtt játszva elégítik ki. Elképzelik, beleélik magukat mondjuk az ugrálásba, az izmaik megfeszülnek – de a számítógépes játék, a wii, a nintendo használata közben csak a kezük mozog…

Ördögi kör
A diákok egy részében hiába érzem a tehetség vibrálását, az iskolai hétköznapokban ez nem tud megmutatkozni. Okosak, mint a nap, de gyakran nagyon passzívak, hintáznak a széken, zenét hallgatnak, állandóan elkésnek, irányíthatatlanok, provokatívak... sorolhatnám. Pedagógusszlenggel szólva szétverik az órákat. Pedig bennük is ott rejtőzik és felismerésre vár az igazi tehetség!
Így aztán kialakul az „alulteljesítés ördögi köre”, és első perctől idegen neki az iskola. Ilyenkor a legjobb szándékok ellenére is kudarcok érik, ettől alacsony lesz az önértékelése, s énképének megvédése, a feszültség csökkentése érdekében minden erőfeszítést kerül: inkább nem csinál semmit, így maga előtt sem kell szégyenkeznie. Elérkeztünk a teljes motiválatlanság állapotába, ahol kudarc kudarcot ér, és a kör bezárul.

Újszerű tanítás
Pedig az iskolának nem az a feladata, hogy átadja a tudást – hisz ez egy kattintással elérhető –, hanem az, hogy egyfajta rendszerhálót, gondolkodási képességet segítsen építeni a gyerek fejében. Butaság volna eleve elvárni a módszeres gondolkodást, az erre épülő oktatás maga a kudarc. A mai gyerek észleléssel tanul, innen kell őt megközelíteni: képekre, zenére építve.
Mondjuk készítsenek egy problémakörről filmet. Ehhez meg kell tervezniük a helyszíneket, az eseményeket, a szavakat. Vagy írják le, hogyan zajlott volna le szerintük a Rómeó és Júlia erkélyjelenetének párbeszéde sms-ben: máris elemeire kell bontaniuk az egészet, meg kell érteniük a szöveget, fel kell fedezniük az összefüggéseket.
Vagy rajzolják le az 1848-as törvények főbb pontjait. Szabadon, bármit alkothatnak, az a lényeg, hogy a képekről fel tudják idézni a fogalmat. Amikor órán ezt kértem, a diákok először meglepődtek, de aztán rávetették magukat a feladatra, megváltozott a hangulat, felfokozott izgalom töltötte meg a levegőt. És a következő órán is emlékeztek az olyan fogalmakra, mint a közteherviselés, a választási törvény, az érdekegyesítés.
A megközelítések sokaságával érhető el, hogy a tanulás ne legyen eleve teljesíthetetlen kötelesség a gyerekeknek: kaphatnak képeket, amiket szövegekkel kell párosítaniuk, megzenésíthetnek témákat, készíthetnek árnyjátékot, vizualizálhatnak fogalmakat, rajzolhatnak pókábrákat (szabad asszociációk gyűjtésére). A mozgás, a ritmus, a zene bemozgatja a teljes agyat.

Mit tehet a szülő?
Az egyik lányom sosem tudott magolni. Gyönyörű és bőséges saját szókincse lett azok helyett a kifejezések helyett, amiket nem bírt megjegyezni – mert teljesen értelmetlenek voltak neki. Ilyen például a brassói aprópecsenye: ennek meg mi a veleje? Lett belőle (és mi azóta is így hívjuk) aprónyi pecsenye. Ez így már neki és egyben a család minden tagjának érthető.
A verstanulással is rengeteget szenvedtünk. Volt, hogy A walesi bárdok minden sorát lerajzoltuk, és a rajzból mondta fel a verset – sikeresen! Persze egy szülőnek, akit még hagyományos módszerekkel oktattak, szokatlan, furcsa feladatnak tűnhet (és ezért nehéz lehet) leülni a gyerekével verset rajzolni és nem verset tanulni – én nagyon élveztem, és eredményesnek bizonyult. Mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki!

Szemléletváltás
Az igazi tanítás, tanulás: játék. Közben megismerheti magát a diák, rájöhet, hol és mi könnyű, hol és mi nehéz. Aztán meg lehet közelebbről nézni, elemezni a témát, megtanulni az apró lépéseket.
Így is érik majd balsikerek, de ezeket igazából nem kudarcnak kellene megélnie, hanem tapasztalatnak, információnak arról, hogy valamit másképp kell csinálnia. Nem volna szabad lemondania magáról: „Már megint bebizonyítottam, hogy béna, buta vagyok.”
A hiányosságot belátni hasznos és szükséges, mert azzal fejlődünk, abból tanulunk, az válik igazi tapasztalattá. A tanár csak megfigyel és átsegít. Ügyel a kevés alapszabály betartására, így arra, hogy mindenkinek kell valamit csinálnia. És megtartóztatja magát az értékítéletektől.
A kreativitást ugyanis három dolog pusztítja: a teljesítménykényszer („ha nem csinálod, egyest kapsz”), az értékelés („ez rossz”) és az időkorlát („már csak 10 perc van és még nem csináltál semmit, ebből egyes lesz”).

--pagebreak--

Pár éve volt egy különleges tanítványom. Órák után odajött hozzám és elmagyarázta, hogy őt csak a fizika érdekli (ezt nem én tanítottam), és biztosan nem is fog tanulni semmi mást. Rendben, megegyeztünk, hogy békén hagyom, de időszakonként egy-egy érettségi tételből be kell számolnia. Így a konfliktusnak vége lett.
Sajnos azonban sok fiatal számára egyáltalán nem derül ki, hogy miben tehetséges. Nem jönnek rá, hogy mi érdekli őket, mit akarnak az életben csinálni. Szenvednek az iskolában, a tanulást felesleges tehernek érzik, és ezt persze mindenki megsínyli, a tanár és az osztálytársak is.
Idén egy „Alulteljesítő tehetség” című, kétnapos továbbképzésen voltam, ami a megvilágosodás erejével hatott rám – nemcsak mint tanárra, hanem mint szülőre is.

Betűk helyett billentyűk
„Ezek a mai fiatalok már csak olvasnak, írnak, nem tudnak tíz oldalt sem megtanulni kívülről” – így aggódhattak, zsörtölődhettek a korabeli tudós tanítók a középkor végén, amikor a nyomtatás elterjedésével hatalmas változás következett be: atudás átadása már nem igényelt személyes kapcsolatot, a gondolatokat a papír vitte egyik embertől amásikig.
Napjainkban hasonló horderejű átalakulás zajlik, és mi így zsörtölődünk: „Ezek a mai fiatalok nem olvasnak, nem tudnak írni, folyton csak a gombokat nyomogatják.” Lassan az írásbeliség utáni korszakban vagyunk, az információ hordozója a kép lett. Az orvosok szerint ennek neurológiai következményei már kimutathatók az agy működésében, az új generációk egyre inkább a jobb agyféltekéjükre építenek.
Az iskolák azonban ritkán tartanak lépést az új korszak fejleményeivel: itt csendben kell lenni, kézzel kell írni (hazánkban legalábbis egyelőre még így van), meg kell tanulni figyelmesen olvasni, és végig kell ülni sok-sok tanórát, amin az egyetlen ingerforrás legfeljebb maga a tanár…

Gyors, pörgő, izgalmas
Tény, hogy a mai gyerekeket egészen kicsi koruktól sokkal több kép és hang bombázza, mint akár minket. Igazi digitális bennszülöttek, példátlan gyorsasággal értik és kezelik a kütyüvilágot. Nálunk otthon például mindent a lányaim intéznek, ami aszámítógéppel kapcsolatos…
Az agyuk máshogy dolgozza fel az információt, mint az előző generációé: nem részletez, nem elemez, hanem készen kapott képeket lát, és párhuzamos adatokat is rendkívül gyorsan befogad, kezel.
Ez a világ a nyelvet alig használja, szinte nélkülözi az írásbeliséget, lakóinak szövegértése közel sem tökéletes, és kifejezésmódjuk egyre inkább a cset nyelvéhez hasonlít.
Nem tanulnak meg várni, tervezni, hiszen a gyors elintézés világában vagyunk: mindig kéznél atelefon, lehet netezni, nem kell előre végiggondolni eseményeket, tennivalókat – elvégre ahhoz a dolgok ösz-
szefüggéseit is látni kellene, egymásutániságát fejben el kellene képzelni.
Ők spontán, kreatív, ösztönös módon oldják meg afelmerülő kérdéseket.

Történjen már valami!
Sok gyerek életét folyamatosan fenntartott pörgés jellemzi. Magas az ingerküszöbük, s ha nem jön állandó utánpótlás a környezetből, akkor valamit csinálni kell, különben szenvedés az élet: „Csak történjen már valami, mert elpusztulok.”
Ráadásul sokuk kontroll nélkül nevelődik (vagy mi magunk nevelünk így, jó szándékkal): szabadon dönthetnek, sokféleképp elfoglalhatják magukat, amit szívesen vesznek, de nem tudnak élni alehetőséggel, mert függenek az ingerektől, ki vannak szolgáltatva nekik.
Ám közben ott pang bennük a sok feszültség, hiszen természetes igényük volna a játékra, a mozgásra, de nem mennek le a térre (tisztelet a rendszeresen sportoló kivételnek!), hanem vágyaikat virtuálisan, fejben, a számítógép és a tévé előtt játszva elégítik ki. Elképzelik, beleélik magukat mondjuk az ugrálásba, az izmaik megfeszülnek – de a számítógépes játék, a wii, a nintendo használata közben csak a kezük mozog…

Ördögi kör
A diákok egy részében hiába érzem a tehetség vibrálását, az iskolai hétköznapokban ez nem tud megmutatkozni. Okosak, mint a nap, de gyakran nagyon passzívak, hintáznak a széken, zenét hallgatnak, állandóan elkésnek, irányíthatatlanok, provokatívak... sorolhatnám. Pedagógusszlenggel szólva szétverik az órákat. Pedig bennük is ott rejtőzik és felismerésre vár az igazi tehetség!
Így aztán kialakul az „alulteljesítés ördögi köre”, és első perctől idegen neki az iskola. Ilyenkor a legjobb szándékok ellenére is kudarcok érik, ettől alacsony lesz az önértékelése, s énképének megvédése, a feszültség csökkentése érdekében minden erőfeszítést kerül: inkább nem csinál semmit, így maga előtt sem kell szégyenkeznie. Elérkeztünk a teljes motiválatlanság állapotába, ahol kudarc kudarcot ér, és a kör bezárul.

Újszerű tanítás
Pedig az iskolának nem az a feladata, hogy átadja atudást – hisz ez egy kattintással elérhető –, hanem az, hogy egyfajta rendszerhálót, gondolkodási képességet segítsen építeni a gyerek fejében. Butaság volna eleve elvárni a módszeres gondolkodást, az erre épülő oktatás maga a kudarc. A mai gyerek észleléssel tanul, innen kell őt megközelíteni: képekre, zenére építve.
Mondjuk készítsenek egy problémakörről filmet. Ehhez meg kell tervezniük a helyszíneket, az eseményeket, a szavakat. Vagy írják le, hogyan zajlott volna le szerintük a Rómeó és Júlia erkélyjelenetének párbeszéde sms-ben: máris elemeire kell bontaniuk az egészet, meg kell érteniük a szöveget, fel kell fedezniük az összefüggéseket.
Vagy rajzolják le az 1848-as törvények főbb pontjait. Szabadon, bármit alkothatnak, az a lényeg, hogy aképekről fel tudják idézni a fogalmat. Amikor órán ezt kértem, a diákok először meglepődtek, de aztán rávetették magukat a feladatra, megváltozott ahangulat, felfokozott izgalom töltötte meg alevegőt. És a következő órán is emlékeztek az olyan fogalmakra, mint a közteherviselés, a választási törvény, az érdekegyesítés.
A megközelítések sokaságával érhető el, hogy atanulás ne legyen eleve teljesíthetetlen kötelesség agyerekeknek: kaphatnak képeket, amiket szövegekkel kell párosítaniuk, megzenésíthetnek témákat, készíthetnek árnyjátékot, vizualizálhatnak fogalmakat, rajzolhatnak pókábrákat (szabad asszociációk gyűjtésére). Amozgás, a ritmus, a zene bemozgatja a teljes agyat.

Mit tehet a szülő?
Az egyik lányom sosem tudott magolni. Gyönyörű és bőséges saját szókincse lett azok helyett a kifejezések helyett, amiket nem bírt megjegyezni – mert teljesen értelmetlenek voltak neki. Ilyen például a brassói aprópecsenye: ennek meg mi a veleje? Lett belőle (és mi azóta is így hívjuk) aprónyi pecsenye. Ez így már neki és egyben a család minden tagjának érthető.
A verstanulással is rengeteget szenvedtünk. Volt, hogy A walesi bárdok minden sorát lerajzoltuk, és a rajzból mondta fel a verset – sikeresen! Persze egy szülőnek, akit még hagyományos módszerekkel oktattak, szokatlan, furcsa feladatnak tűnhet (és ezért nehéz lehet) leülni a gyerekével verset rajzolni és nem verset tanulni – én nagyon élveztem, és eredményesnek bizonyult. Mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki!

Szemléletváltás
Az igazi tanítás, tanulás: játék. Közben megismerheti magát a diák, rájöhet, hol és mi könnyű, hol és mi nehéz. Aztán meg lehet közelebbről nézni, elemezni a témát, megtanulni az apró lépéseket.
Így is érik majd balsikerek, de ezeket igazából nem kudarcnak kellene megélnie, hanem tapasztalatnak, információnak arról, hogy valamit másképp kell csinálnia. Nem volna szabad lemondania magáról: „Már megint bebizonyítottam, hogy béna, buta vagyok.”
A hiányosságot belátni hasznos és szükséges, mert azzal fejlődünk, abból tanulunk, az válik igazi tapasztalattá. A tanár csak megfigyel és átsegít. Ügyel akevés alapszabály betartására, így arra, hogy mindenkinek kell valamit csinálnia. És megtartóztatja magát az értékítéletektől.
A kreativitást ugyanis három dolog pusztítja: ateljesítménykényszer („ha nem csinálod, egyest kapsz”), az értékelés („ez rossz”) és az időkorlát („már csak 10perc van és még nem csináltál semmit, ebből egyes lesz”).

Szöveg: Sáfrán Katalin. Egy középiskolai tanár isztotta meg vele tapasztalatait. Ez a cikk a 2011. évi novemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.