– Hej! Öreg! – száll a hang a Nyugati felett, kicsit kering a levegőben, mielőtt leszállna, mint a gólya, amikor hazatér tavasszal és keresi a legszebb kéményt, az ideális családi fészeknek valót. A bácsi megfordul. – Máskor meg ne közelítsél az újságoddal, mert a kezedet töröm le. Világos?

Röhögés. A bácsit felszívja a forgatag. A villamosmegálló hallgat – villódznak a metonímiák a mágikus decemberben. A fejünk felett színes füzérek tekeregnek, a másik oldalon eldöcög egy fényvillamos. A kis bódékban fenyőfa, fagyöngy, fehér dekorágak. Ünnep, oly szép. A bácsi után csak én nézek, a többiek behúzzák a fejüket, telefonba, fülhallgatóba, frissen vásárolt ajándék babrálásába menekülnek.

A hangos csapat sajnos azt a villamost célozza be, amit én is. A tömeg karácsonyi, azaz felmérhetetlen. A levegőben porhó kavarog. Utastársaim beállnak az ajtóba, hogy minél előbb melegre jussanak, a kijönni szándékozók szitokáradata elönti a járdát. Ami van, cseppet sem áhítatos. A helyzetet tovább rontja a hangos csapat, öten vannak, sebtiben belakják a villamost, tíz ember helyét foglalják el. Beszélgetnek, röhögcsélnek, körbe-körbepillantanak, mint a prédára leső nagyvadak. Az egyiknek egész szelíd szeme van. Vajon mit keres köztük, tűnődöm, aztán arra jutok, a külsőből messzemenő következtetéseket levonni elég naiv dolog.

Mire elérünk a Margitszigetig, sikerül meglökniük egy terhes asszonyt, egy babakocsis nőt és egy fiatal srácot. Imádkozom, nehogy arra jöjjön egy kéregető. Rosszul érzem magam a gondolataimért. Amiért olyan kényelmesek, konfliktuskerülők. A csapat egyik tagja laposüveget húz elő a belső zsebéből, meghúzza, sunyin körbetekinget. A másik Hellt kortyol. A körúton Mikulássapkás turisták vonulnak, a sereghajtó egy üveg drága pezsgőt bont ki nagy igyekezettel.

Az ötösfogat szempontjából nem jó a felhozatal. Behúzott nyakú középkorú emberek, hallgatag anyukák, jól szituált fiatalok zenefelhőben. Még egy ellenőr se jön.

Kivár. A hajléktalan két ajtóval odébb szállt fel, de az ő irányukba tart. Neki aztán van türelme. A többiek még karattyolnak, még kívül vannak a mókán, még nem tudják, hogy hamarosan kezdődik a tánc.

A hajléktalannak nincs jó napja. Hiába nyújtja a kalapját és zsolozsmázza, hogy éhes és enni szeretne, az utasok levegőnek nézik vagy a fejüket rázzák. Nem időzik sokat, mint aki tudja, hogy eleve reménytelen. Egy kérdés, egy elutasítás, lép is tovább. Közelítve a hangos csapathoz.

Amikor megszólítja őket, a laposüvegesből megkönnyebbült sóhaj szakad ki. Talán félt, hogy a préda meglóg, szétfoszlik a levegőben, kisül, hogy nem is valódi.

– Szóval éhes vagy. – állapítja meg, miután a férfi eldarálja a mondókáját. – Mennyire?

A hajléktalan tétovázik.

– Annyira nem vagy éhes, hogy köszönni is tudj. Igaz?

– Jó napot kívánok. – mondja a hajléktalan. A szelíd szemű kacsint egyik szelíd szemével, de nem avatkozik közbe. Ez a laposüveges harca.

– Szóval tudsz köszönni. Dicséretes. Aztán áruld már el nekem: miért nem dolgozol inkább a koldulás helyett?

A hajléktalan nem válaszol.

– Én megmondom neked, miért nem. Mert egy lusta g*ci vagy, azért. Lopod a pénzemet, az adófizetők pénzét, eljátszod, milyen szar neked, szállóba nem mész, helyette itt tarhálsz a villamoson. De megmondom én neked, öreg, mit kapsz itt. Lóf*szt a s*ggedbe, azt. Ugye?

Elkapja egy másik utas pillantását. Annak nincs ideje elfordulni.

– Ugye? – ismétli meg. Az utas bólint. Pedig szégyelli magát, látom rajta.

– Na látod. Nem mész te sehová! – fordul vissza a hajléktalanhoz a laposüveges, és a lábával akadályozza meg, hogy a férfi leszálljon a Mechwartnál. – Megmondom én neked, mit érdemel az olyan, mint te. Halálbüntetést. Ja, hogy az EU nem engedi. – a társai csalódottan hurrognak. – Majd kilépünk, teszünk róla, mi, a nép, hogy így legyen, aztán a hozzád hasonló ingyenélő g*ciket, akik összekoszolják a villamosainkat és még köszönni sem tudnak, szépen fellógatjuk. Megmutassam, hova?

A villamos felső kapaszkodójára mutat. A hajléktalan nyel egyet. A társak kényszeredetten röhögnek. A laposüveges nézi a nála két fejjel alacsonyabb hajléktalan feje búbját. Győzött. Kijött minden, ami ezen a szép karácsony előtti napon annyira kikívánkozott. A társa bedobja az üres Helles dobozt az egyik ülés mellé. További szócséplés nélkül kiszállnak a Szénán. Biztosan épp ide jöttek.

A hajléktalan arcán nem látszik se fájdalom, se megrendülés. Megszokta. A bólintó utas aprópénzt dob a kalapjába. Néhány fiatal összesúg a vezetőfülke előtt. Boldog karácsonyt, mondja a babakocsis nő. Más nem történik.

Begördülünk a Moszkva térre. Az élet megszokott sorai visszarendeződnek. A bácsi kimegy a térre kéregetni, az ötfős csapat irányítja az ünnepi terrort, én meg veszek egy sajtos croissant-t, mielőtt felmennék a Várfok utcába ellátni demens anyámat. Kéri majd, hogy meséljek a napomról. Még nem tudom, mit mondjak neki. Általában nehezményezi, hogy nem köszönök. Pedig szoktam, csak soha nem hallja meg.

Alábbi cikkünkben egy megható karácsonyi mesét olvashatsz: