Nem lenne...

Nem lenne többé tűcsere az utcán, megszűnne az alacsonyküszöbű ellátás. Sőt, úgy, ahogy van, minden szenvedélybetegséget megcélzó terápia és prevenció is eltűnne. Aki egyszer belesett a rosszba, az vagy önmagától kimászik belőle vagy vége. Örökre. Nincs senkinek második esély. A pszichiátriai betegeknek sem.

Már nem lehetne segélyért, szociális ellátásokért folyamodni. Eltűnne a leszázalékolás, mint fogalom. Megszűnne az összes támogatási és segélyezési forma. Vele együtt az étel-, ruha és mindennemű adományosztás ugyanúgy.

Nem lenne, aki szükségben segít a családoknak egyben maradni. A bántalmazott és veszélyeztetett gyerekeket pedig nem emelnék ki a családból. Az anyaotthonok és védett házak bezárnának. Az agresszor azt tehetne a családtagjaival, amit csak akar. Kontroll nélkül.

A kórházakban nem lenne kérdés ezután, a veszélyeztetett betegnek van-e hova hazamennie és lesz-e, aki ápolja.

Aki egyszer hajléktalanná válik, az az utcán fagyna meg vagy halna éhen valamelyik sikátorban. A testét pedig minden bizonnyal patkányok falnák fel, mert megszűnne a köztemetés intézménye is.

A fogyatékosok számára fenntartott bentlakásos otthonokból a legtöbben azért hazajutnának a családjukhoz. Főleg, ahol van család. És főleg, ahol egyáltalán számon tartják még az illetőt.

Mégis, a halmozottan sérült emberek és az idősotthonban lakó tízezrek járnának a legrosszabbul...

De mondom, először csak a tej és a kenyér fogyna el. Két nap múlva pedig apokaliptikus állapotok uralkodnának, ha hirtelen, mintegy varázsütésre eltűnne a szociális ágazat.

Van ebben az országban nagyjából százezer ember, aki minden munkanap azért dolgozik, hogy azoknak is legyen esélyük az életre, akik valamiért a perifériára szorultak.

Mit csinálnak?

A többségi társadalom azt sem tudja, mit csinálnak. Pedig elég sok mindent. Például pelenkát cserélnek, bevásárolnak, hozzásegítik az önálló életvitelhez az arra rászorulót, élelmiszert osztanak, megvédik a bántalmazottat, ablakot mosnak, megtanítják használni a bankjegyeket, begyakoroltatják az útvonalat, közösségi programokat szerveznek, lecserélik az ágyneműt, etetnek, karácsonyi csomagot készítenek, korrepetálnak, családi kapcsolatokat segítenek helyreállítani – és a hátukkal támasztják a rendet, hogy ne omoljon össze.