A tizenkilencedik században egy bostoni tengerész, miután hazatért a több hónapos hajóútról, a háza ajtajában megcsókolta elé szaladó feleségét. Ezért az illetlen cselekedetért a bíróság börtönbüntetésre ítélte. Amerika egykori lakói bizony elég prűdek lehettek. Na és a maiak? OLCHVÁRY DOROTTYA írása

Néhány évvel ezelőtt egy princetoni sörözőben ültem. Az asztalt fiatalok vették körül, a beszélgetés percek óta valami „speedo” körül forgott. Mindenki látványosan utálkozott. Már szét sem mernek nézni az egyetemi uszodában, mondták a lányok. Ők sem vennék fel, tették hozzá a fiúk. Úgy éreztem, kimaradok a társalgásból, ezért megkockáztattam a kérdést: mi is az a szpídó, amiről beszélnek? Kézzel-lábbal magyarázták, hogy az egy „nagyon kicsi, nagyon illetlen” fürdőnadrág, ami sokkal szűkebb, mint a szokásos. Néhányan mégis hordják – de hogy néznek ki benne! Elképedve hallgattam őket. Azt sem tudtam, mit képzeljek magam elé.
Ma már tudom, hogy egyszerűen a nálunk megszokott férfi fürdőnadrágról beszéltek, ami amerikai szemmel nézve illetlennek tűnik. A hosszú szárú strandnadrágok a kilencvenes évek elején világszerte divatossá váltak, de sehol nem arattak olyan nagy sikert, mint Amerikában, ahol végleg kiszorították az úszásra alkalmasabb típusokat. A „szpídót” ott ma már csak azok a férfiak veszik fel, akik sportszerűen úsznak. Az uszodában, a tengerparton vagy a strandon a térdig érő bermudanadrág számít illendő viseletnek, és mindenki ilyet hord.
Ez persze csak egy példa arra, hogy az amerikai öltözködésben olykor más normák érvényesülnek, mint nálunk. A nők is egy fokkal jobban vigyáznak rá, hogy az utcai ruházatuk ne legyen áttetsző, ne rajzolja ki a fehérnemű vonalát, és ne látsszon a melltartópántjuk. Amerikában máshol van az a határ, amelyen túl azt lehet gondolni, hogy egy nő megjelenése kifejezetten kihívó. Különösen a munkahelyi öltözködés konzervatívabb.

Vigyázzunk, mit mondunk!
Abban az időszakban, amikor franciát tanítottam egy amerikai középiskolában, magam is hosszú szövetszoknyákat hordtam és próbáltam minél komolyabbnak látszani. Arra is ügyeltem, hogy azok az anyagok, amelyeket kiosztok, véletlenül se tartalmazzanak semmi „illetlenséget”. Ha az órán videofilmet mutattam Párizsról, otthon előre átnéztem, hogy nincs-e benne valami kényes részlet. Friss tanári engedélyemet féltve gondot fordítottam ilyesmire, mert tudtam, hogy ha a szülők panaszt tesznek, bajba kerülhetek. Talán ennek tudható be egy nyelvbotlásom. Arra akartam kérni a gyerekeket, hogy a lap hátára „írjanak hat szót”. Hangosan és tagoltan beszéltem, hogy minden érthető legyen. De ahelyett, hogy „write six words”, véletlenül azt mondtam: „write sex words!”
Illetlen részletek persze a tankönyvekbe sem kerülhetnek. Ismertem olyan francia nyelvkönyvet, amelynek amerikai kiadásából ki kellett hagyni egy problémás illusztrációt. A rajzon iskolás gyerekek múzeumot látogatnak, és a csoportból két kisfiú nagy érdeklődéssel nézeget egy meztelen női szobrot. A francia illusztrátor ezt humorosnak szánta – az amerikai cenzúra nem találta annak.
Ennél azonban nagyobb jelentőségű a következő példa. Észak-Karolina egy megyéjében elrendelték, hogy a kilencedik osztályosoknak szánt „egészségügyi ismeretek” tankönyvből távolítsanak el egy bizonyos témát. Azokról a fejezetekről volt szó, amelyek a fogamzásgátlás módszereit és a nemi betegségek terjedését ismertették. A könyv az 1997-es tanévkezdéskor úgy került a tanulók kezébe, hogy a kérdéses részt ollóval kivágták. A feladatot egy önként jelentkező szülő vállalta.

Pénz és politika
Miért volt ilyen fontos a könyvet megcsonkítani? Itt már nemcsak szégyenlősségről, hanem pénzről és politikáról is szó van. 1996-ban szavazta meg a kongresszus, hogy a kormány finanszírozzon egy iskolai oktatóprogramot, amely a szexuális felvilágosítást szabályozza. A republikánus többség elfogadta a javaslatot, és ezt akkor a vallásos jobboldal diadalának értékelték. Azok az iskolák jutottak támogatáshoz, amelyek követték az előírt elveket és a megadott tananyagot. A felvilágosítás során azt kellett hangoztatniuk, hogy a teherbe esés és a nemi betegségek elkerülésének egyetlen biztos módja az önmegtartóztatás, és a nemi életet a házasságkötésig (!) elkerülni általános norma, amely mindenki számára ajánlott. Nem ismertették a fogamzásgátlás módszereit, a nemi betegségek elleni védekezést, mert ez ellentétben állt volna az absztinencia üzenetével. Az óvszer használatát csak azért említették, hogy túlzó módon bizonygassák, mennyire megbízhatatlan. A program elindítása után is akadtak iskolák, amelyek tartalmasabb felvilágosítást nyújtottak, és megpróbálták olyan tudással is felvértezni a tanulókat, amely hasznukra válhat a nemi élet elkezdésekor – de ezek önként lemondtak a kormánytól érkező pénzről. Visszatérve a tankönyv megcsonkítására: ebben az esetben arról volt szó, hogy az iskolakörzet nem akart elesni az anyagi támogatástól, ugyanakkor a tankönyv többi részének használatával sem kívánt felhagyni, ezért egyszerűen kiollózta a programmal nem egyező részeket.

Szex nélkül a legjobb!
Az egyedül az önmegtartóztatáson alapuló program a 2000-es választást követően még inkább erőre kapott, részben azért, mert Bush elnök személyesen is mélyen egyetértett vele. Egyre több pénzt költöttek rá, 2007-ig másfél milliárd dollárt. Videofilmek készültek (egy hatodikosoknak szánt rajzfilmen egy jó tündér figyelmezteti Sallyt, a szűz diáklányt, hogy legyen óvatos a randevún, aztán előrepergeti az időt, hogy bemutassa, milyen bajok érhetik a jövőben, ha most enged a barátjának), a diákok „absztinencia kenutúrán” vettek részt vagy iskolai gyűléseken skandálták: „Sex-free is the way to be!” vagyis körülbelül: „Szex nélkül a legjobb!” A programok gyakran azzal végződtek, hogy a résztvevők szüzességi fogadalmat írtak alá. Nem volt ritka a győzködés során a vallásos nyelvezet használata vagy a szándékos elundorítás, ijesztgetés sem.
Hogy milyen eredménnyel? Egy 2007-es felmérés azt mutatta, hogy az „abstinence only” programban részt vett tanulók szexuális aktivitása nem tért el jelentősen azokétól, akik alaposabb felvilágosításban részesültek – egyedül annyiban, hogy ritkábban használtak óvszert. Ebben az időszakban az amerikai fiatalok egyharmada úgy fejezte be a középiskolát, hogy nem hallott szervezett előadás keretében a fogamzásgátlásról.
A házasságig tartó absztinencia persze nem vált általános gyakorlattá, a nemi élet elkezdése és a házasságkötés között továbbra is átlagosan 8 év telik el. Újra növekvő tendenciát mutat viszont a kamaszkori terhességek száma. Szerencsére az Obama-adminisztráció már azt ígéri, hogy a jövőben csak azok a programok kapnak támogatást, amelyek bizonyítottan eredményt hoznak.

Ki hol aludjon?
Az absztinenciát hirdető programmal a szülők nagy többsége nem értett teljesen egyet. Kétségtelen azonban, hogy a konzervatív gondolkodású középosztály körében a házasság előtti nemi élet szégyenletesnek, legalábbis tabunak számít. Ezt jól mutatják a hálaadás ünnepével kapcsolatos szokások. Ilyenkor több generáció gyűlik össze a hagyományos pulykavacsora mellett. A már felnőtt gyerekek néhány napot töltenek a szülői házban, és gyakran velük érkezik a barát-barátnő, esetleg a már el is jegyzett jövendőbeli. Persze felmerül a nagy kérdés: ki hol aludjon? A szülők egyáltalán nem érzik magukat régimódinak vagy vaskalaposnak, ha tartják magukat az illemszabályhoz: különneműek csak akkor alhatnak együtt, ha össze vannak házasodva! Az alvási elrendezést jellemzően a fiatalok is elfogadják a békesség kedvéért, és mindenki gondosan fenntartja a látszatot, hogy a családban senki nem él házasság előtti nemi életet.

Szeressük egymást!
Persze biztos van olyasmi is, amiben mi vagyunk szégyenlősebbek, vagy legalábbis visszafogottabbak. Például ritkán mondjuk a rokonainknak vagy barátainknak azt, hogy „szeretlek”, az amerikaiak viszont szinte köszönésképpen mondogatják egymásnak: „Love you!” Ez a szokás viszonylag új. 
A nyolcvanas években lett népszerű személyiség Leo Buscaglia pszichológus, aki arra próbálta rávenni az amerikaiakat: ne szégyelljék kimutatni, ha őszintén szeretnek valakit! Nagy hatású előadó volt, beszédei után sorban álltak az emberek, mert át akarták ölelni, vagy dedikáltatni a Love című sikerkönyvet. Hatására a filmek és tévésorozatok szereplői érzelmesebben kezdtek beszélni, majd ennek nyomán a középosztálybeli amerikaiak is. Nekünk persze csöpögősnek tűnnek a filmjelenetek, amelyekben a rokonok megvallják, hogy szeretik egymást, hiszen nálunk ez kevésbé szokás.
A férjem egyik nagybátyja Amerikában nőtt fel, mégis remekül beszélt magyarul. Erről a kis kulturális különbségről azonban nem tudott. A család azóta is emlegeti, hogy milyen nagy, elkerekedett szemekkel nézett egy kedves és csinos nőrokon, akinek búcsúzásképpen ezt találta mondani: 
– Szeretlek, Anikó!

Fotó: Europress, AP
Ez a cikk az Éva 2010. januári számában jelent meg. Minden jog fenntartva.