Mikor a középső kisfiam, Zoárd Down-szindrómával megszületett, azt éreztem, hogy megszűntem csak simán anya lenni. Átkerültem egy speciális csoportba, azok közé az anyák közé, akiknek valamilyen próbatételes - fogyatékkal élő gyermekük van. Tudtam, hogy én leszek az, akitől a játszótéren majd nem mernek kérdezni, akire másképp néz a társadalom.

A VIDd Többre Alapítvány és az Első Lépéseket Támogató Alapítvány közös projektje, a Nő, az Anya mögött címmel indult útjára. És pontosan arra érzékenyít, hogy attól, mert valaki speciális anyuka lett, még ugyanolyan anya, mint akinek ép gyereke van.

Mivel érintett vagyok, így még fontosabbnak tartom a témát, hiszen az érzékenyítés közös
ügyünk. Erről beszélgettünk Kerekesné Vincze Judittal és Marosi-Pózmány Andreával a
projekt megálmodóival.

Kérlek, meséljetek kicsit arról nekünk, hogy hogyan fogalmazódott meg bennetek, hogy szükség van egy ilyen kezdeményezésre?

Judit: Amikor a Pető Intézet konduktor hallgatója voltam, a bentlakó csoportokban ritkán
találkoztunk a szülőkkel. Hogy mit jelent sérült gyermeket nevelni, csak a tankönyvekből
tudtam. A fókusz mindig a gyermeken volt, valahol a szülő elmaradt mögötte. A munka
világába kikerülve, majd saját anyaságomat megélve, fokozatosan tanultam meg, hogy a
szülő-gyermek egység nemcsak a családi életet, hanem a fejlesztés eredményét is jelentősen befolyásolja. A szülőkkel való intenzív kapcsolattartás során megtapasztaltam, hogyan merülnek el a szülők gyermekük nevelésében, gondozásukban, gyakran feladva álmaikat, korábbi életüket.

Ez a felismerés indította el a gondolatot, milyen jó lenne egy esemény, ami nemcsak egy
csodás feltöltődés lenne, hanem emellett igyekeznénk a gyakran elfeledett, elhanyagolt NŐT
is a felszínre hozni. Ezzel együtt egy fontos jelenséget tudunk bemutatni az embereknek,
akiknek talán eddig eszébe sem jutott, milyen is lehet ez a fajta élethelyzet.

Andival gyorsan egymásra hangolódtunk ebben a témában, mert hasonlóan gondolkodunk,
annak ellenére, hogy mindketten más irányból vagyunk érintettek e témában.

Andi: Judittal már egy ideje közösen gondolkodunk, mert nagyon hasonló célokat tűztünk ki magunk, és az alapítványaink elé. Egy ilyen beszélgetés során hozakodott elő vele, hogy lehet furán hangzik, de nem csinálnánk-e az anyukáknak egy kis ÉN idős napot, esetlegesen egy fotózással, kiállítással.

Mivel érintett édesanya vagyok (vagy egy 6,5 éves halmozottan próbatételes kisfiam),
pontosan tudtam, hogy miért jutott ez eszébe Juditnak. Én is azt láttam, amit Ő, hogy egy
átlagos édesanyát is könnyen elkap a gépszíj, hogy minden a gyerekéről szól és elhanyagolja magát. Egy kacifántos utat járó édesanyának még több ilyen “kifogása” lehet, hogy mit, miért nem csinál magával, magának. És közben sokszor “belenyomorodik” a helyzetébe. Pedig nem kellene. Nem kellene úgy érezni, hogy ezt az időt vagy pénzt, a gyerekemtől veszem el. Nem kell feláldozni magunkat, mert megérdemeljük, sokkal jobban, mint bárki más (ha mondhatok ilyet), főleg, hogy a legtöbb családban az anya az, aki ezt a terhet fizikálisan is cipeli. Erre szerettük volna felhívni a figyelmet. Nem csak a nőknél, hanem a környezetükben is, az ismeretlenek figyelmét is, hogy lehet, hogy az a nő, aki 6 táskával, csapzottan, fáradtan tolja a kerekesszéket, vagy sétál a “furcsa” járású, arcú gyermekével az utcán, annak a nőnek nem csak ennyi az élete, hogy egy sajnálatra méltó anya, akinek olyan más a gyereke. Lehet, hogy van munkája, biztos, hogy van hobbija, álmai és tervei. És véleménye. És ugyanúgy szeret beszélgetni, lehet tőle kérdezni, nem kell elfordulni, vagy a háta mögött sugdolózni.

Amikor megláttam a felhívásotokat a Facebook-on egyből jelentkeztem, mert tudtam, hogy itt valami nagyon-nagy dolog készül.. egy csoda nap, ami valóban rólunk, anyákról szól.

Judit: Rengeteg szervezés, izgalom, munka előzte meg ezt a napot. Könnyen mellénk álltak a segítők, mindenki érezte az ügy fontosságát. Csillag Zsuzsanna fotóművészt sem kellett sokáig kérlelnünk, azonnal mellénk állt. Az egész nap hihetetlen hangulatban telt! Varázslat volt, kacagás, öröm, felszabadulás!

A kiállítás célja pedig…

Judit: Egyrészt az, hogy a sokszor láthatatlanságba burkolt nőket láthatóvá tegyük. Hogy
bemutassuk, van egy ilyen szelete is az életnek. Hogy nem elég könnybe lábadt szemmel
meghatódni egy fogyatékkal élő ember látványán, aztán besöpörni a szőnyeg alá. Hogy
minden sérült gyermek/ember mögött ott áll egy család. Szülők, nagyszülők, testvérek,
EMBEREK. Ők így alkotnak egy egységet, és mindannyiuk életére hatással van.

Andi: Szeretnénk, ha a mindennapokban is közelebb kerülhetnének az emberek egy
kacifántosabb utat járó társukhoz, mernének kérdezni, beszélgetni, hogy majd ezt a szociális érzékenységet tudják tovább adni gyermekeiknek is.

Sokszor sokkal komolyabb értelmi képességekkel rendelkeznek, mint amit feltételeznek róluk csak azért, mert be vannak zárva a testükbe.

Másodlagosan pedig az a célunk, hogy minket is megismerjenek, az alapítványainkat,
céljainkat, hogy támogatókat találjunk jövőbeni projektjeinkhez, melyek között legnagyobb
falat a végső célunk, egy olyan intézmény együttes létrehozása Komárom- Esztergom
megyében, ami a halmozottan sérült gyermekeket egészen kicsi kortól életük végéig minőségi ellátásban tudja részesíteni, szüleiket pedig a szükségleteikhez igazodó hasznos
információkkal ellátni.

Mi az, ami motivál Titeket a mindennapokban, mi ad erőt ahhoz, hogy az anyaság és a próbatételes gyerekek mellett még az érzékenyítéssel is foglalkozzatok?

Andi: Judittal mindketten segítő típusok vagyunk. Ő ezt már nagyon hamar be is teljesítette és rögtön a konduktori képzést választotta magának. Én kicsit nehezebben jutottam el idáig, ehhez kellett Vid. De már tudom, hogy jó úton vagyok. Szeretünk segíteni, szeretnénk, ha minél többen éreznék jól magukat, hiszen ha a szülő jól van, az a gyermekre is kihat.

Judit: Én nem tudom különválasztani a hétköznapjaimat az „érzékenyítéstől”. Nálunk nincs a családban sérült gyermek. De a szüleimtől kiskoromtól kezdve azt tanultam, hogy ne csak a felszínt lássam. Hogy érdekeljen mások problémája, nemcsak ezen a téren, hanem az élet
minden területén. Nem tudatosan csinálom, ez a személyiségem része.

Hogy látjátok, nyitottak az érzékenyítésre a nők, az anyák és az emberek?

Judit: Szerintem a nők sokkal nyitottabbak , könnyebben bele tudnak helyezkedni ebbe a
helyzetbe, saját szimbiózisukat megélve kisgyermekükkel az otthon töltött babás éveik alatt.

Andi: Szerintem abszolút, ha szépen, finoman tálalunk és nem borítunk mindent egyszerre az emberek nyakába, akkor alakulhat ez a fajta érzékenységük. Ha csak annyit megtesznek, hogy megnézik a kiállítást és kicsit elgondolkodnak a saját életükön és összehasonlítják a kiállítás szereplőivel, vagy látják azt, hogy milyen életek vannak az övén kívül, már
nyertünk.

Ha tetszett a cikkünk, a galériát se hagyd ki!