Amióta a Csokoládé című filmben Juliette Binoche kitanulta a csokifőzés fortélyait, nálunk is nagy reneszánsza van a kézzel készült, egyedi csokoládéknak, szaporodnak a csokiboltok.

Egészen biztosra vehető, hogy sok-sok ezren súlyos elvonási tüneteket produkálnának, rengetegen tragédiának élnék meg, ha hetekre, hónapokra hiánycikké válna a kakaó, a csokoládé. Nem csoda, hisz a kakaóbabból készült édes ételek-italok kényeztetik érzékeinket, táplálják boldogsághormonjainkat – és ez így megy évszázadok óta.

A kakaó diadalmenete
Dél-Amerikában már Kr. e. 600-ban termesztettek kakaóbabot, és gyógyszernek, szent italnak, sőt fizetőeszköznek használták. A spanyolok a földrész meghódítása után száz éven át féltve őrizték az indiánoktól szerzett titkot Európa elől. A franciák sokáig nem értették a spanyolok csokoládékultuszát, de a 17. században XIII. Lajos király kasztíliai felesége francia földön is meghonosította a drága nedűt és megszerezte a luxustermék forgalmazási monopóliumát. Az akkoriban forró ital formájában fogyasztott finomság gyorsan divatossá lett másutt is, Anglia-szerte például csokoládéházak nyitották meg kapuikat a legtehetősebb közönség előtt.
A 19. századi iparosodás aztán Európa-szerte lehetővé tette a csokoládé gyorsabb és olcsóbb előállítását.
Bár a kakaó őshazája Dél-Amerika, a legnagyobb kakaóbab-ültetvények Ázsiában és Afrikában vannak: az elmúlt 150 év-
ben Nyugat-Afrika szolgálja ki legbőségesebben a világ kakaóigényét. Ám az egész földrészen eluralkodó politikai bizonytalanság, a belviszályok és fegyveres villongások súlyos károkat okoznak az afrikai nemzetek gazdaságának – beleértve természetesen a kakaótermesztést is.

A politika a kakaó útjába áll
Habár Elefántcsontparton a legutóbbi krízist négy hónap alatt rendezték, a társadalmi ellentétek továbbra sem megoldottak, ezért újabb, akár súlyosabb problémák várhatók. A kakaótermesztők félnek kimenni a földjeikre, a felkelők állandó rettegésben tartják őket, bármikor betoppanhat egy csoport vagy akár egy magányos fegyveres, és családostul lemészárolhatja őket, akár a birtokuk, akár a politikai nézeteik miatt.
Az újabb és újabb lázadások pedig elkerülhetetlenek, mert
a lakosság éhezik, az emberek döntő többségének semmilyen lehetősége nincs kiegyensúlyozottabb életkörülmények megteremtésére. Ráadásul amíg a béke csupán illúzió Elefántcsontparton, s polgárháborús viszonyok vannak, addig pont a befektetők és a turisták tartják magukat távol a térségtől, holott az ő tőkéjük, illetve az ott elköltött pénzük lehelhetne új életet a helyi gazdaságokba.
2010 novemberében, többszöri halasztás után, parlamenti választásokat tartottak Elefántcsontparton. A korábbi teljhatalmú elnök, Laurent Gbagbo helyére Alhassane Ouattara személyében új vezető lépett, legalábbis papíron. Az uralomhoz körömszakadtáig ragaszkodó Gbagbo ugyanis nem hajlandó távozni hivatalából. Az egymással szemben álló politikai erők között napok alatt véres harcok alakultak ki az ország fővárosában, Abidjanban és számos más településen. Ouattara, a választások nemzetközileg elismert győztese 2011 januárjában aztán felfüggesztette az ország legértékesebb terméke, a nagyrészt Gbagbo érdekeltségi körébe tartozó kakaó exportját. Nyilvánvaló volt, hogy a kakaókereskedelemből meggazdagodott bukott elnök csak akkor lesz képes – akár törvénytelenül – megtartani a hatalmat, ha értékesíteni tudja a raktárakban álló kakaót: 2011 áprilisában az éves termés egyharmadát.
Az Európai Unió, majd az Amerikai Egyesült Államok is elfogadta Ouattara javaslatát, és megállapodtak, hogy amíg érvényben van a kiviteli tilalom, nem kereskednek elefántcsontparti terményekkel. A hónapokig fennálló embargó azonban aggasztó kérdéseket is fölvet. Meddig fog tartani és milyen hatással lesz Elefántcsontpart, illetve a felvásárló országok gazdaságára a megszorítás? Hosszú távon hogyan hat mindez a kakaókereskedelemre? Vajon Európa mennyit fog érzékelni mindebből?
Bár az afrikai ország belső konfliktusairól keveset lehetett itthon hallani, időnként felröppent néhány sajtóértesülés az Európában várható kakaóhiányról és az ennek következményeként növekvő árakról.
A legrémisztőbb hír az volt, hogy a szorongatott helyzetű Gbagbo Kínának adná el kakaókészleteit, hiszen Ázsia legnagyobb országa nem fogadta el az embargót. Bár maga Kína, ellentétben Európával, nem jelentős kakaó-, illetve csokoládéfogyasztó, a kakaó ára mégis jelentősen emelkedne, ha Nyugat-Afrikából kínai kitérővel jutna el az áru az európai fogyasztókig (az embargó ilyetén megkerülését ne is említsük).
Az elefántcsontparti harcok 2011 áprilisában – bizonyára ideiglenesen – megszűntek, ám közben a kakaó ára 32 éve nem látott emelkedést, majd zuhanást ért meg.

Növekvő fogyasztás, csökkenő hozam
Bár az utóbbi 10 évben világszerte növekszik a csokoládéfogyasztás, az elefántcsontparti kakaótermesztés hozama jelentősen csökkent. A 2001 óta dúló polgárháborúban kettészakadt országban a mai napig egymásnak feszül a felkelők irányította Észak és a kormány kezében lévő Dél, s az állandó harci helyzetben a birtokosok képtelenek fejleszteni ültetvényeiket, a tartós pénzhiány pedig lehetetlenné teszi termésük kártevők és betegségek elleni védelmét.
William Guyton, a World Cocoa Foundation elnöke szerint „ha Elefántcsontparton rossz a termés, azt az egész kakaópiac megérzi, és abban az esetben a legkisebb következmény
a hatalmas áremelkedés lesz”. Laurent Pipitone, az International Cocoa Organization elnöke azonban nem látja ilyen sötéten a helyzetet: „Az utóbbi években valamennyi csokoládégyártó kénytelen volt árat emelni. Néhány cég azonban – mivel nem akar elérhetetlenné válni a vásárlók számára és ezáltal elveszíteni piaci részesedését – inkább csökkenti csokoládétáblái méretét, vagy kevesebb kakaót tartalmazó recept alapján végzi a gyártást.”
Néhány évig tehát még nem kell aggódnunk, hogy kedvenc édességünk megfizethetetlenné válik, de szakemberek szerint a termesztők előbb-utóbb képtelenek lesznek annyi kakaóbabot előállítani, amennyi kielégíti a teljes fogyasztói kör igényeit – beleértve a miénket is.
A politikai krízis ezúttal is a kisembereknek ártott a legtöbbet. Az eddig is rossz körülmények között dolgozó kakaóföld-tulajdonosok hónapokon át tehetetlenül szemlélték, hogy mi történik a kakaóval és országukkal. A politikai elit kicserélődött, de igazi változás nem történt. A kakaó minden bizonnyal az ország aranyat érő valutája marad mindaddig, míg lesz, aki termeljen.
Az pedig, hogy mi milyen áron vagyunk hajlandóak megvásárolni mindennapi csokoládénkat, csak rajtunk múlik.

Szöveg: Sebők Anna, fotó: Europress, Red dot/corbis, Tárgyfotó: profimedia.hu. Ez a cikk a 2011. évi szeptemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.