Nico, Andy Warhol és a  Velvet Underground 1966-ban. Warhol bal válla mögött a kor talán egyetlen női dobosa, Maureen Tucker

A 60-as évektől az underground zenei világ egyik ikonja. Kamaszlányként Párizsban szupermodell, később Olaszországban színésznő, majd New Yorkban Andy Warhol védence. A kor összes fontos művészeti eseményénél jelen volt. hangja Összetéveszthetetlen, tekintete magányos és hideg. Húsz éve, 1988. július 18-án halt meg Nico.

Christa Päffgen néven, a németországi Kölnben látta meg a napvilágot 1938-ban. Gyerekként hol anyja, hol nagynénje nevelte, az apja a háborúban elesett, soha nem találkoztak. 13 évesen otthagyta az iskolát, fehérneműt árult, s ha épp nem dolgozott, akkor magányosan kóborolt Berlin utcáin. Itt, az utcán fedezte fel őt egy fotós, bevezette a fiatal lányt a divatmagazinok világába, ahol egy szempillantás alatt keresett modell lett belőle. A fényképész javaslatára vette fel a könnyen megjegyezhető és bármilyen nyelven jól hangzó Nico nevet.

Párizsba költözött, és még alig volt 16 éves, amikor már a Vogue-ban tündökölt. Televíziós reklámokban bukkant fel, majd a filmesek is felfedezték, így kapott néhány szerepet, többek között Federico Fellini Édes élet című filmjében. Miközben a francia fővárosban már híres modell volt, New Yorkban kezdett színészetet tanulni Lee Strasbergtől. Egy osztályba járt az akkor már 29 éves Marilyn Monroe-val.

A nem mosolygó modell archetípusa
A róla szóló visszaemlékezések sokszor hideg, megközelíthetetlen nőnek írják le, akit senki sem szeret igazán, s aki maga sem szeret senkit. Olyannak, aki nem hagyja, hogy bárki hozzá-érjen. De valahogy mégiscsak teherbe esett 24 éves korában, s mikor a kisfiú megszületett, Nico azt állította, hogy az apa nem más, mint Alain Delon. A filmsztár azonban nagyon sokáig tagadta az apaságot – még akkor is, amikor a kétéves kisfiút, Arit magukhoz vették Delon szülei. Az idős pár egy magazinban látta meg Nico és a gyermek fotóját, és úgy találták, hogy Ari pontosan ugyanúgy néz ki, mint Alain Delon kétéves korában.
Nico egyre jobban a zene felé fordult. A Rolling Stones gitárosa, a fiatalon elhunyt Brian Jones segítségével felvették az első kislemezét I’m Not Sayin’ címmel. Ez a kislemez lett a belépője Andy Warhol kiskirályságába. Andy Warhol a korabeli New York egyik legismertebb figurája volt. A hatvanas évek első felében művészeti stúdiónak hozta létre a Factoryt, vagyis a Gyárat, amelyről itt csak röviden áll módunkban megemlékezni. A Factory műterem volt, ahol Warhol és társai festéssel és filmkészítéssel foglalkoztak; emellett hatalmas, drogfelhős partik (régi szép idők! – a szerk.) helyszíne volt, ahol szívesen töltötte az idejét a beatkorszak összes fontosabb zenésze, képzőművésze, írója és filmese Bob Dylantől Truman Capote-ig. Ekkoriban került be ide a Velvet Underground zenekar is. Csakhogy Warhol elégedetlen volt az énekessel, Lou Reeddel: túl szégyenlősnek és – frontemberhez képest – unalmasnak találta.

Nico kislemezét Gerard Malanga vitte be a Factoryba. A visszaemlékezések szerint mindenkit levett a lábáról Nico mély, durva énekhangja, akcentusa és persze kivételes szépsége a kislemez borítóján látható képen. Warholnak nemcsak énekesnőre, hanem egy vakítóan szép nőre is szüksége volt a Factory élére. Így került Nico a Factoryba és a Velvet Undergroundba, és együtt felvették a zenekar első lemezét, a The Velvet Underground and Nico címűt. A lemezt Warhol menedzselte, a borítót is ő tervezte (egy banán van rajta). Óriási siker lett, nagy hatással volt sok zenészre, a rádiók ma is játsszák a számait. Ennek ellenére Nico és a zenekar röviddel a lemezt követő turné után elváltak egymástól.
Miközben Warhol filmjeiben is szerepelt, Nico szólókarrierbe kezdett. Warhol The Chelsea Girls című filmjében játszotta az egyik szerepet, s közben kiadta első lemezét Chelsea Girl címen, amelyre többek között Lou Reed, John Cale és Bob Dylan írt neki számokat (akikkel feltehetően mind szerelmi viszonyba is keveredett, de hát a Factoryban mindenki mindenkivel). Ezután jött a többi lemez, ezeknek az anyagát már ő maga írta. Szeretett volna kilépni abból a szerepből, amit korábban modellként, ekkor pedig Warhol mellett is játszania kellett: vagyis a gyönyörű nő szerepéből, mert úgy érezte, összeférhetetlen azzal, hogy valódi művész legyen.

Warhol után
A róla készült képeken Nico alig nevet, legtöbbször komor tekintettel néz bele a kamerába. Nem úgy tűnik, mint aki szép akarna lenni. Paul Morrisey, a Factory egyik filmrendezője a Nico Icon című dokumentumfilmben meséli róla, hogy egy adott ponton Nico egyre dühösebb volt a saját szépségé-re. Gyűlölte, hogy az emberek gyönyörűnek tartják, és amikor sötétbarnára festette a haját, és önpusztító életmódja miatt is egyre inkább elvesztette korábbi szépségét, örült, hogy végre csúnya lehet. A nyolcvanas években alig hasonlított korábbi önmagára. Az ekkori kísérő zenekarának egyik tagja, James Young meséli róla ugyanebben a filmben: „Szinte büszke volt arra, hogy rosszak a fogai, hogy a haja szürke, hogy a bőre csúnya. És hogy tűnyomok vannak a testén mindenhol. Ezt szerette, ezt tartotta ő esztétikusnak... Ijesztő volt.”

A hetvenes években Philippe Garrel francia filmrendező filmjeiben szerepelt, majd 1980 körül visszatért New Yorkba. Addigra ott minden megváltozott – a Factory is alig működött már. A társaság-ból egyre többen haltak meg. A nyolcvanas évek eleji New York kemény és kegyetlen, drogokkal teli világ volt, ahol pár év alatt tízezrek – köztük rengeteg művész – váltak áldozatává a kábítószereknek vagy az AIDS-nek. Itt, pont a Chelsea Hotel szomszédságában, a 23. utcában működött Halász Péter színháza. A csoport még a hatvanas években Budapesten alakult Kassák Ház Stúdió néven, s mikor működési engedélyüket esztétikai hajthatatlanságuk miatt többször megvonták, a hetvenes évek végén emigráltak az Egyesült Államokba, ahol már mint Squat Színház működtek. A nyolcvanas évek elején Nico rendszeresen megfordult a színházban, sőt, egy időben maga is a Squatban élt, és ott koncerteket is adott. Magyarországon 1985-ben járt, a pécsi koncert felvételét talán még ma is meg lehet venni egy-két lemezboltban.
Több mint húsz éven keresztül volt heroinfüggő, ami talán annak a számlájára írandó, hogy gyermekként a háborúban, apa nélkül élt, vagy hogy kamaszkorában megerőszakolták, de az is igaz, hogy körülötte mások is ezt az életet élték. A nyolcvanas évek közepére sikerült megszabadulnia a herointól, s megpróbált visszatérni az egészséges világba. A sors fintora, hogy végül pont biciklizés közben halt meg. 1988 júliusában Ibizán nyaralt a fiával. Egyszer csak leesett a kerékpárjáról: kisebb szívrohamot kapott. Rá egy napra a kórházban, agyvérzés következtében halt meg.
Lemezei máig nagy hatással vannak a zenei életre. Nico karcos hangja és személyisége bizonyíték arra, hogy a kidolgozott zenei stílusnál és az imidzsnél fontosabb az előadó átütő lénye. Októberben lenne hetvenéves. És mivel végül „sikeresen” áldozatul esett – ha közvetve is – évtizedes önpusztításá-nak, mint annyi kortársa és barátja, nos, ezért a legenda címet már senki sem veheti el tőle.

Szöveg: Mán-Várhegyi Réka, Fotó:Getty, Europress, Red Dot