Mit csinálsz, ha észreveszed, hogy valaki lefotózott a metrón? – Igaz történet

Hétfő reggel van, egy rögtönzött dupla eszpresszó után rohanok le a Blaha aluljáróba, közepesen magas körömcipőben, térdig érő szoknyában, és magamban már azon imádkozom, hogy kivételesen ne érjen be előttem a főnök az irodába, mert akkor tuti, hogy már az ajtón belépve lekapcsol, hogy beszéljük át még egyszer a délutáni prezit, amit hetek óta készítünk egy most esedékes nemzetközi konferenciára.
Felmutatom a bérletem és már siklok is lefelé a mozgólépcsőn. Bekanyarodok a megfelelő peronra és egy ismerős arc köszönt: egyik kolleganőm előttem pár perccel ért le az állomásra, így nem kérdés, hogy a szerelvény érkezte után egymás mellé huppanunk le és egy laza csevejbe kezdünk a benti dolgokról.
Meg kell hagyni, igazán önfeledten kacarászunk már pár megálló óta, amire egyszer csak fura dologra leszek figyelmes. A velünk szemben, de kissé átlósan helyet foglaló borostás úriember – aki úgy néz ki, mint aki egész éjjel nem aludt és mintha az alkoholtól homályos lenne a tekintete –, fura szögben tartja a telefonját már jó ideje, és rezzenéstelen arccal felénk bámul.

Meglököm kicsit Katát és odasúgom:
– Szerinted mit csinál ez a pasi?
– Bakker, ez téged fotóz! – hagyja el kontrollálatlanul kolléganőm száját a mondat. Ezt a pasas minden bizonnyal meghallhatta, mert lehajtja a fejét és zavartan elfordul.
– Ezt nem hiszem el, most mit csináljak? – kérdem halkan.
– Hát, nem tudom, szólni kéne neki.
– Ja kösz, és ha utánunk jön, miután leszálltunk?
– Igazad van, kell a francnak ez a majré.
Körbenézünk, hátha más is észlelte, amit mi, de semmi jele együttérzésnek a tekintetekben. A férfi továbbra is elég zavart és néha felénk pillant, amikor azt hiszi, hogy épp nem figyeljük.
– Gyere, menjünk kicsit arrébb! – fogja meg Kata a kezem és hátrébb ráncigál a szerelvényben.

Leszállunk a metróról, már a mozgólépcsőn állunk, amikor azt érzem, hogy a testem rázkódik a remegéstől. Azt hiszem, félek és undorodom egyszerre.
– Nem tudom elhinni, hogy az a rohadék talán napokig a lábamat nézegeti majd a telefonján – nyögöm ki dühös, ám elcsukló hangon a kolléganőmnek.
– Nyugi, próbálj meg nem gondolni rá, vége van! Fontosabb dolgokra kell ma az energiád – mondja.
Na ja, mégis mi lehetne fontosabb, mint az önérzetem, a nőiességem, a becsületem megvédése? Még friss az élmény, és nem tudok mit kezdeni a történtekkel. Nem biztos, hogy jó döntést hoztam, de legalább „bajom nem esett”. A lelkitől eltekintve. Este ezredszerre is lefuttatom magam előtt, hogy miként kellett volna reagálnom, s mit tennék, ha még egyszer meglátnám a fazont a metrón. Bár a képzeletbeli tettek bátrak és minden verzióban kiállok magamért, lehet, hogy élőben megint lefagynék. Mert hát őszintén, kinek van ereje és mersze egy ilyen szituációban konfrontálódni?