Gyerekként rosszul voltam, mikor a nagymamáim nekiálltak bombázásokról meg óvóhelyekről mesélni. A fantáziámban megjelenő kép olyan valóságos volt, mintha én is velük vacogtam volna a dohos, sötét, pincékben. De hát anyám tényleg ott volt térdzoknis kislányként, apám is hallgatta az angyalföldi gangos ház földalatti folyosóján a sivítást meg a becsapódásokat. A transzgenerációs kutatások szerint ennyi elég hozzá, hogy hordozzam magamban a háborús emlékeik érzelmi csomagját. Az egyik nagyim ráadásul extra bónuszként időről időre a vasalt ágynemű alatt dugdosott aranyakat is megmutatta. Hogyha vele történik valami, tudjam, hova nyúljak, amikor kitör a következő nagy rémület. Mert akkor a családi ékszerek biztosíthatják a túlélésemet.
Jót akart. Ő is, ahogy a többi nagyszülő, akiknek a tapasztalatait örökölve

A koronavírus nem egyenlő a háborúval, de azért látni a párhuzamokat a létféltés kapcsán. A “viszik a lisztet meg a cukrot” őrületben. A “bezárnak az iskolák, kihaltak a szórakozóhelyek, elmaradnak események, és a maradjunk otthon” csendes feszültségében. A hírekből ránk ömlő információk, gyorsan szaporodó beteglétszámról, az orvosok által “kisorsolt” lélelgeztető gépekről, kiszolgáltatott idősekről megtriggerelik az emberben a túlélő gént. Rettegés reflexeinknek a gyerekeink csak halványuló lenyomatát hordozzák, de azért a korlátozások és a közösségi médiában keringő posztok őket is nyomasztják.

Mindez jó esetben lecseng néhány hónap alatt. És sajnos, minél tovább tart, annál várhatóbb, hogy lavinaként követi egy gazdasági válság.

Tudjuk-e életörömbe fordítani a kellemetlen tapasztalatot, hogy milyen törékeny a biztonságunk? Hogy a civilizációnk mégsem olyan atombiztos burok, és minden pillanat, amit békében, egyetértésben, közösségben tölthetünk ajándék? Emlékezni fogunk-e rá, hogy egymástól izolálva lenni nem jó? Megbecsüljük-e, mekkora élmény beülni egy ráérős beszélgetésektől zajos kávézóba? Együtt énekelni a tömeggel egy koncerten? Megjegyezzük-e, hogy minden mindennel összefügg, a világot nem lehet csak részleteiben értelmezni, mert egy pillangószárny rebbenése az egyik sarkában cunamiba fordulhat a másikban? Értjük-e, mekkora felelősség ez? Hajlandóak vagyunk-e megtanulni szélesebb perspektívákat mérlegelni, mielőtt a pillanatnyi kényelmünkre voksolunk?

Ha a történtek inkább abban erősítenének meg minket, hogy a személyes érdekeinken túl mindenki másé is mennyire fontos. Mert mindenki boldogulása összefügg a miénkkel, együtt vagyunk itt jóban, rosszban. Tekinthetünk erre a tudásra is “családi ékszerként”, amit továbbadhatunk. Biztosíthatja a túlélésünket.
Sőt, a jól élésünket.