A 37 éves Jane és a 40 éves Iain nem az emancipáció élharcosai, csupán átlagos angol állampolgárok. Az Egyesült Királyságban 2006-ban bevezetett Work and Families Act nevű törvény lehetővé teszi, hogy a szülők úgy alakítsák az életüket, ahogy nekik és a gyereknek alegjobb. A törvénynek már a címe is beszédes: munkáról és családról szól, és azt fejezi ki, hogy a gyereknevelés és a pénzkereset közös feladat, melyet a család csak együtt tud megoldani.

Hibás a kérdés
Mindenkinek a könyökén jön ki az a kérdés, hogy a nők hogyan hangolják össze a családdal és munkával járó teendőket. De hiába hangzik el ezerszer, nincs rá válasz. Talán azért, mert már eleve rosszul tesszük föl. Ha valóban társadalmi méret a probléma – ami egyre nyilvánvalóbb –, akkor a megoldást is a társadalomnak kell keresnie. A gyerekvállalás nem magánügy, hanem kőkemény közgazdasági realitás. Ehhez képest ez apolitika, amely elsősorban az otthon maradó anyát támogatja, magára hagyja a nőket: a karrierjükben majdnem kiköszörülhetetlen csorba esik, a támogatás azonban nem elég magas ahhoz, hogy megérje több gyereket vállalni. Az (egyébként Svédország kivételével egész Európát érintő) alacsony születésszám pedig szükségképpen azt eredményezi, hogy a meg nem született gyerekek majd nem fognak minket eltartani nyugdíjaskorunkban.
Mivel a nyugdíjkatasztrófa valóban közeleg – azért is, mert az emberek egyre tovább élnek –, érthetetlen, hogy az állam miért nem dolgozik azon, hogy a családokat hatékonyabban vegye rá a gyerekvállalásra.
Pedig, mint Jane és Iain példájából látszik, a megoldásra nemcsak a skandinávok, hanem más országok is rájöttek: a családok akkor fognak gyereket vállalni, ha úgy látják, hogy tisztességesen fel is tudják nevelni őket. Ehhez pedig – mivel az egykeresős családmodell ideje mindenhol lejárt – az kell, hogy a munkaerőpiac ne büntesse száműzetéssel a szülnimerészelő nőket. Mert kis túlzással ma ez a helyzet.
Minden panasz ellenére a magyar állam jóval több pénzt ad a családoknak, mint a legtöbb nyugati ország. A három évig járó, nemzetközi viszonylatban magas gyessel a pártállamban kidolgozott rendszer az otthon maradást támogatja, nem pedig a munkába állás vagy a munkaerő-piaci verseny növelésének bármilyen formáját. Más kérdés, hogy mi lesz, ha valóban csökken a gyes és a gyed időtartama (amit lapzártánk idején még nem lehet tudni).
Állam bácsi azonban ma már nem gondoskodik, megélni csak a piacról lehet, onnan viszont nem kifizetődő éveket hiányozni. Dániában az állam kevesebb pénzt ad a családoknak, cserébe sokkal több és jobb bölcsődével segíti, hogy a nő egy év után visszamehessen dolgozni. Ugyanebből indul ki a már említett angol törvény is, amely egészen agyermekek 8 éves koráig biztosítja a családok számára a kedvezményeket. Jane, Iain és Max élete valószínűleg nem volna ilyen rózsás, ha az állam teljesen a piacra hagyta volna az (ön)szabályozást. Az idézett törvény viszont kimondja, hogy a gyerekes szülőnek joga van ajánlatot tenni, hogy hogyan akarja beosztani munkaidejét, és ezt a cég köteles figyelembe venni.
Jane – aki az UNICEF középvezetjeként több tucat országra kiterjed projekteket koordinál – ma heti ötször hét óra helyett háromszor tízet teljesít. Így valamivel kevesebbet keres, de ezt éppen elviseli a családi költségvetés. Iain teljes munkaidben IT-munkatársként dolgozik a Tescónál, de négy napba sűríti be 35 órás munkahetét. Ezért aztán nem jár nekik állami bölcsőde, magánintézményben fizetnek napi 60 fontot, de ezt még megengedhetik maguknak.
Jane és Iain vad ötletekkel persze nem állhattak volna el, de mivel be tudták bizonyítani, hogy kért időbeosztásukkal nem károsítják meg a céget, amunkaadó elfogadta ajánlatukat.
„Nagyon örülünk, hogy sikerült összehangolni ahetünket – mondja Jane. – Mindenképp szerettük volna, hogy Max töltsön heti két napot bölcsődében a kortársai között. Ugyanakkor azt is fontosnak tartottuk, hogy legyen külön apás és külön anyás idő is, hiszen ilyenkor Max egészen más intenzitású kapcsolatot él át, mint amikor együtt vigyázunk rá. De a hétvégéket persze hármasban töltjük, az egészben az a legjobb.”
Jane és Iain nemcsak a munkát és a gyereknevelést osztották fel, hanem az otthoni teendőket is együtt oldják meg. Például felváltva pelenkázzák és hordozzák is Maxot (nem használnak babakocsit, hanem hordozókendőt).

Kettős mérce
Mi ettől persze még fényévekre vagyunk. Jane-ék élete részben azért ilyen olajozott, mert az angol kormány nem ragaszkodik a régi, bebetonozott struktúrákhoz. Ez azonban önmagában nem volna elég, az is kell hozzá, hogy a társadalom végre elfogadja: a gyereknevelés nem csak a nők dolga.
Elméletben nem lehet állítani, hogy – eltekintve persze a szoptatástól és a vele járó nagyon fontos testi kapcsolattól – egy gyerek fejlődésében szignifikánsan fontosabb szerepe volna az anyának, mint az apának. A valóságban azonban ha egy férfi agyondolgozza magát, túlórázik, a gyerekét csak alva látja, de eközben tolja haza a pénzt, akkor a társadalom mint hősre, esetleg áldozatra tekint rá, aki mindent megtesz a családjáért. Ha egy nő csinálja ugyanezt, lelketlen karrieristának kiáltják ki. Akit az anyja hanyagul nevel fel, azt sajnáljuk, és lelki bajait erre vezetjük vissza, az apa hiányát viszont majdnem természetesnek vesszük. Holott ez senkinek se jó, maguknak a férfiaknak se. Mégis, a nők legalább keresik a megoldást, arról viszont alig esik szó, hogy a férfiak milyen nehézségek árán egyeztetik össze a családot, az apaságot és amunkahelyi elvárásokat. Pedig jó lenne személyes történeteket, apai tépelődéseket olvasni arról, hogy mit tesz egy férfi, ha a fia péntek délutáni, életfontosságú focimeccsére a főnöke beszervez egy rendkívüli mítinget.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a három év szünet legnagyobb pártolói maguk a családok. Statisztikák szerint a nők túlnyomó része nem is tudja elképzelni, hogy hároméves kora előtt „magára hagyja” a gyerekét (mint ez Nem vesznek vissza? Dolgozz otthonról! című összeállításunkból is kiderül). Persze létezik egy kisebb „ellenzék”, de mint egy genderkutató mesélte, munkájában a gyereknevelés területén mindig érik meglepetések, szerinte vallási dogmák sem tudnak jobban szétválasztani embereket. A játszótéri kismamák könnyen megbélyegzik azt, akiről kiderül, hogy nem áldozott fel hosszú éveket otthon maradással. Ez akérdés relatív, és jó lenne, ha az anyáknak nemcsak joguk, de lehetségük is lenne dönteni, és még társadalmi nyomás sem nehezedne rájuk. De addig hallgattuk, hogy nőnek és gyereknek is az a legjobb, ha három évig otthon vannak, amíg jól elhittük.