Jó főnök, rossz főnök? Van belőlük mindenféle, akár Gombóc Artúr csokijából: megnyerő, szellemes, intelligens, empatikus, higgadt, vagy épp okoskodó, belemászós, mindentudó, kőkemény, esetleg kifejezetten mérgező. Netán többféle egyszerre. A cikk írója egysíkú és kevert modellekkel egyaránt találkozott, ezen tapasztalatokat szeretné ebben az írásban közkinccsé tenni.

A vezetői stílusokról, a jó és rossz főnökökről

Valamennyire biztosan szubjektív, ki kit tart jó vezetőnek – tény, hogy nem monokróm világban élünk, ugyanattól az embertől kaphatunk beosztottként hideget-meleget – sőt, két munkavállaló homlokegyenest mást is tapasztalhat. Egy, általam nem túlságosan kedvelt vezető stílust például több kollégám is jónak értékelt, vagy legalábbis örömmel elviselt, mert egyrészt „láttunk sokkal rosszabbat”, hangoztatták, másrészt nagyon régóta ismerték azt az embert, aki alá én később csöppentem. (Konklúzió: attól a személytől, akit ismerünk és kedvelünk, főnöki mivolta esetén könnyebben lenyeljük a sz..rt – és ez valószínűleg fordítva is igaz lehet).

Egy dolgot szeretnék leszögezni. Véleményem szerint patológiás, pszichopata, zsarnok, gonosz vagy akár végrehajtó robotként működő vezetővel szerencsémre nem hozott össze a sors – talán egy kivétellel. Általában árnyalt főnököket ismertem, akik sok esetben érzékeny és érdeklődő személyiségek voltak, „civilként” akár barátaim is lehettek volna. Csak épp főnökként nem mindig brillíroztak.

Az agresszív főnök

Pályakezdő tanárként egy alternatív iskolába kerültem, amit kifejezetten problémás gyerekek számára hoztak létre. Azt gondolná az ember, az ilyen munkahelyeken szakmai kötelesség a türelem és az empátia. Pszichológus végzettségű (!) nagyfőnököm ezzel ellentétben egy kvázi-szektát hozott létre, ahol az „elkötelezett” pedagógusoknak elsősorban az volt a dolga, hogy jelentsenek neki a mindennapi fejleményekről – leginkább saját kollégáikról. Szépen kiépített besúgóhálózatával minden évben kirúgott néhány tanárt, általában olyan indokokkal, hogy az „nem érti meg az intézmény működését” (értsd: nem tudta jól, hogy az ő seggét kell nyalni). A hátrányos környezetből érkező gyerekek senkit sem érdekeltek, az igazgatónak ellenben csinos kis villája volt méregdrága berendezéssel. Mindemellett kifejezetten agresszív módon kommunikált, amit ő őszinte és szókimondó stílusnak hitt. Hullottak a tanárok, mint a legyek, mert vagy kirúgta őket, vagy menekültek, amerre láttak. Én másfél év után, kikészült idegrendszerrel mondtam fel. Nemrég hallottam, hogy meghalt. Isten nyugosztalja.

A sértett lenéző főnök

Ragyogó tavaszi nap. Életkép. A Főnök betrappol az irodába. Bármiféle kérdezés vagy véleménycsere nélkül intézkedni kezd egy fontos változtatásról. A dolog több embert súlyosan és hátrányosan érintenek, ő azonban ezzel szemlátomást nincs tisztában (vagy igen és nem érdekli – ez a súlyosabb verzió). Mindenki sutyorogni kezd, nyílt szembeszegülésre egyelőre senki nem vállalkozik. Főnök kimegy, majd váratlanul újra bejön, érzékeli a rossz hangulatot – esetleg kint valaki a fülébe súgta -, ingerülten a combjára csap és felkiált: „Nem hiszem el, hogy diplomás emberek így viselkednek!” És dühödten kiviharzik. Probléma megoldását végül egyik beosztottjára hárítja, aki megszavaztatja a kollektívát a helyzetről. Főnök az ügyet többé szóba nem hozza – nyilván méltóságán aluli -, helyette egy napon keresztül sértetten mászkál fel-alá az épületben. Az ilyesmi sajnos elég komikus, vagy inkább vérciki.

A kollektíven büntető főnök

Egyik "kedvenc" főnöktípusom, aki az egyszerűség kedvéért egybegyűjti az összes beosztottját, ledorongolja őket, mint a bokrot, majd nemeslelkűen odabiggyeszti a végére: Akinek nem inge, ne vegye magára. Az egyik míting alkalmával ötvenvalahány embernek kellett fél órán át hallgatnia az érzelmektől átitatott, hevesen gesztikuláló főnöktől a kollektív lebaszást, ami maximum ha 5-10 embert érinthetett, és olyan érzékeny témák is benne foglaltattak, mint az összekakilt vécé, vagy felesleges kérdések, amikkel az oktondi alkalmazottak bombázzák a vezetőséget, rabolva ezzel az ő drága idejüket. (Konkrétumokról persze nem volt szó.) Eredmény: leforrázott, csalódott, dühös testület, többen azonnal fel akartak mondani – végül nem tették.

Az agyonhallgató főnök

Volt egy főnököm, aki olyannyira irtózott a szóbeli kommunikációtól, hogy mindössze addig beszélt hozzám egész évben, amíg fel nem vett a posztra. Soha többé nem szólalt meg, még a szerződésem meghosszabbítása kapcsán sem. Mindössze emailben kaptam tőle egy személyes megjegyzésektől teljesen mentes jogi paragrafust, miszerint ő tökéletesen jogszerűen járt el azzal, hogy végül nem hosszabbított. Ennél már csak az volt bizarrabb, amikor egy másik főnököm, egy némileg dementorszerű, jégcsap nő - mindenki megfagyott, ha a közelébe került - az értekezleten Avon-katalógust lapozgatott unott fejjel, és végig az egyik helyettese beszélt.

Az otthonteremtő főnök

Akadt olyan felettesem, akinek a munkahelye volt a második (első?) otthona. Ott dolgozott születésétől fogva, az esküvőjének, a szülinapi bulijainak, sőt talán majd a temetésének színhelye is a saját irodája volt/lesz. A kollégák természetesen a barátai voltak, összejártak, együtt ettek-ittak, kitárgyalták a hétvégéket, a születő gyerekeket, és nyilván az újonnan érkező kollégákat is – mert a régi, jól bevált kört időnként kénytelen volt bővíteni. Az újaknak ez a belterjes hangulat nem mindig volt kellemes, hisz ab ovo a másodrendű körbe sorolódtak, mindig kívül rekedtek az „elit” körön. Az a főnök, akit én ismertem, még a látszatától is irtózott, hogy ő kettős mércét alkalmazna, tiltakozott ellene minden lehetséges fórumon, pedig ha néha beszélgetett volna erről az újakkal, sőt néhány régivel, akik pontosan látták az akár önkéntelen különbségtételt: talán felülírhatott volna néhány dolgot a vezetői stílusában.

A következetlen főnök

Hétfőn laza és jófej, kedden autoriter és poroszos, szerdán hiperérzékeny. Ez a főnök azzal borította ki a beosztottjait, hogy tökéletesen kiszámíthatatlan volt, egyszerűen nem lehetett tudni, aznap melyik énjével találkozik az ember. Az ilyen vezetők általában meg vannak róla győződve, hogy híresen következetesek: amikor az általam ismert főnököt valaki szembesítette nem túl nyerő vezetői tulajdonságával, olyan rettenetes sértődés következett, mint ide Lacháza.

És végül: a jó főnök

Elgondolkodtató, hogy a kritizálásra született emberfajta mennyi rosszat talál a másikban, és mennyire nehéz pozitívumokra lelnie. Hozzátenném, a fenti példákban csak a negatív aspektusokra fókuszáltam, holott a felsorolt főnököknek megnyerő tulajdonságaik is voltak – ha jó napjuk volt, többen szívesen beszélgettek az alkalmazottaikkal, esetenként tudtak nagyvonalúak, kedvesek lenni, túllépni a saját határaikon.

Számomra is tanulságos, de mindössze egyetlen olyan főnököm volt, akinél a pozitív példák toronymagasan vezettek a főnöki fogyatékosságok előtt. Milyen volt ő, akit – néha elgondolkodom rajta – utólag kissé talán túlidealizálok? Mindenekelőtt higgadt, nyugodt. Nem mutatott sem sértődést, sem haragot, sem túlzott szeretetet, sem ijedtséget, bármit érzett legbelül. Visszafogott volt, okos, kellemesen szarkasztikus humorral. Ha nem is szerette mindenki, azt elismerték, hogy hatékonyan, korrekten, nem kivételezve és nem túlhaverkodva vezeti a csapatot. Amikor végül felmondott, az egész kollektíva gyászba borult. Még azok is, akik emberileg nem rajongtak érte túlságosan.

Azt hiszem, a mai napig minden munkahelyen őt keresem.

Hogyan lehetsz jóban a főnököddel? Galériánkból kiderül!