Bármikor bejöhet! – visszhangzik fülünkben a jól ismert reklámszöveg, s tényleg bármikor kihúzhatják azt az öt számot, amit a lottószelvényen beikszeltünk, a rulettasztalon rácsúszhat a golyó arra a számra, amire feltettük a zsetonjainkat, győzhet az a paripa, amelyre fogadtunk. És mi van, ha nem húzzák ki, ha nem a mi számunkon áll meg a golyó, ha nem a mi lovunk győz?

Becslések szerint háromszázezer körül lehet Magyarországon azok száma, akiknél nincs megállás, akik a szerencsejáték rabjává váltak. A következmény: eljátszott kocsi, lakás, széthullott család, tönkrement egzisztencia, öngyilkosság…
A Névtelen Szerencsejátékosok, a Gamblers Anonymous (GA) éjjel-nappal elérhető telefonszámán kellemes férfihang fogad. „András vagyok, szerencsejátékos, miben segíthetek?” – kérdi, és amikor elmondom, hogy a szerencsejáték szerelmeseiről írok, elhív a legközelebbi összejövetelükre. Hatvan körüli, rendezett külsejű férfi fogad: eszembe sem jutna, hogy szenvedélybeteg. Két éve nem játszik, de ez a kötelék olyan, mint ami az alkoholhoz vagy a droghoz fűz: végleg nem lehet megszabadulni tőle. Megjárta a poklok poklát, az öngyilkosságot is megkísérelte, de megmentették, aminek ma már örül, de akkor úgy érezte, nincs tovább. Az egyik legsúlyosabb vétket követte el: ellopta a lánya pénzét, játszani.

Miklós és Kati
Vasárnap délután háromnegyed hat, Budán egy közösségi helyiségben gyülekeznek a Névtelen Szerencsejátékosok. Az asztalt tizennégyen-tizenöten ülik körül. A megszólaló a keresztnevét mondja, hozzátéve, hogy szerencsejátékos és hogy mióta nem játszik. A gyűléseken egy-egy olyan kérdést járnak körül, ami valakinek éppen fontos. Most a feszültségről beszélnek, kiben mi munkál, hogyan lehet úrrá lenni rajta. Szót kér egy fiatal férfi, nem néz senkire, a kezében idegesen morzsolja a mobiltelefonját.
„Attila vagyok, 25 éves, nyolc napja nem játszottam – mondja. – Úgy érzem, megbolondulok. Végigdolgoztam a hetet, fogalmam sincs, hogyan. Öt éve játszom, abba akarom hagyni, abba akarom hagyni! Nem tudom, fog-e menni. Ma reggel boldog voltam, hogy a szombat estét megúsztam. Délelőtt elhívtam a barátomat futni a Hármashatár-hegyre, nem értette, miért rohanok, mint egy eszelős. A világból szerettem volna kiszaladni.”
A fiú tovább beszél: egyedül él, egy hete nem mos, nem mosogat, éjszaka ruhástul alszik. Egyetlen gondolat jár a fejében: nem szabad bemenni a játékterembe, nem szabad bemenni! Feltűnő, hogy a gyűlés résztvevői szinte kivétel nélkül fiatal férfiak az egyetlen András kivételével. Nő csupán egy, Kati, ő hozzátartozó. A foglalkozás alatt végig Miklós kezét fogja.
– Főiskolára jártam – meséli Miklós. – A marketing dolgozatomhoz játékkaszinókban kellett beszélgetéseket készítenem. Amikor a másodikba bementem, azt mondták, itt nem lehet csak úgy lézengeni, játszani kell. Azt se tudtam, hogyan működik a rulett, feltettem az egyetlen ezresemet, harminchatezer forin-tot nyertem. Másnap visszamentem. Akkor is nyertem, de már kevesebbet. A harmadik alkalommal már függő voltam. Azóta nem tudom abbahagyni, de nagyon rajta vagyok. Voltam rehabilitáción, négy hónapja járok ide. Most úgy három-négy hete nem ruletteztem, de lottózni lottóztam.
– A lottó ugyanannak számít, mint a rulett?
– Minden játék, amin a véletlen folytán pénzt lehet nyerni, ugyanaz.
– Nehéz volt megértenem – veszi át a szót Miklóstól Kati –, hogy ha szeret engem, miért megy be a kaszinóba. Elég sok idő kellett, hogy elfogadjam: ez egy betegség.
– Nagyon szeretheti Miklóst!
– Nekem ő az első szerelmem, ragaszkodom hozzá.
– Meddig? Hisz benne, hogy végleg abbahagyja?
– Hiszek, de nem tervezek előre. A szenvedélyes szerencsejátékosok a jelenben élnek. A GA alapszabálya: nem szabad a múltba nézni és nem szabad a jövőre gondolni, mindig a mai napot kell játék nélkül eltölteni. Így amióta idejárunk, én is csak egy napra figyelek.

Péter
Kati Miklós mellett áll, a fiatalember talán fel sem fogja, milyen nagy dolog ez. Pedig az, mint Péter története mutatja. A 42 éves férfi 20 évig játszott, 20 hónapja tiszta.
– Nehéz volt idáig eljutnom, de kaptam az élettől még egy esélyt.
– Ha ennyire világosan látja, miért kezdett bele?
– Engem a nagyszüleim neveltek, akik minden fillérért megdolgoztak. Autószerelő lettem, naponta kerestem annyit, mint az ő nyugdíjuk. Nem is mertem nekik megmondani, mekkora jattokat kapok. Képes voltam esténként egy jó vacsoráért lemenni a Balatonra. Taxi, csajok, minden megvolt. A játék magától adódott, nem számított, hogy vesztek, másnap újra volt pénzem. Először a félkarú gépeket próbáltam ki, az igazi katasztrófa azonban akkor következett be, amikor egyre-másra nyíltak a kaszinók, és odaszoktam. Közben megnősültem, született két gyerekem, otthon nem tudtak a szenvedélyemről. Csakhogy változott a világ, bezárt a műhely, nehezebb évek jöttek, de nekem kellett a pénz a játékra. Épp csak annyit adtam haza, amennyiből a család elvegetált, a kérdezősködésükre durván válaszoltam, nem tartottam be az ígéreteimet. Hitegettem a gyerekeimet, hogy majd elmegyünk ide meg oda – soha nem mentünk sehova. Ha bejött pár nap balatoni nyaralás, én már másnap valamilyen kifogással visszajöttem Pestre, a rulettasztalhoz.
– Mikor döntötte el, hogy megpróbál felhagyni a játékkal?
– Amikor tudatosult bennem, hogy mindennél fontosabb a játék, hogy remegek érte, hogy beteg vagyok. Ekkor kértem segítséget. A GA-ba három és fél éve jöttem el, de idő kellett ahhoz, hogy a környezet hatni tudjon. Rengeteget adott a sorstársak közelsége, ha kellett, akár éjnek idején is felhívhattam bárkit. Azt mondták, mindenki annyira beteg, amennyire sok a titka, s nekem nagyon sok volt. Mindent elmondtam otthon. A tinédzser gyerekeim megértettek, talán meg is bocsátottak, de a feleségem nem. Vele azóta romlott meg a viszonyunk, amióta tudja.

A szakember
Dr. Csorba Csilla pszichiáter több mint egy évtizede foglalkozik szenvedélybetegekkel. Szerinte a hozzátartozóknak idő kell, hogy újra higgyenek, de a régi bizalom olykor nem áll helyre. Tisztává válhat valaki a család támogatása nélkül is, de a helyzeten sokat javíthatnak a hozzátartozók. Ám minden terhet nem lehet az ő vállukra rakni: a szerencsejátékos soha nem külső tényezők hatására válik függővé, az alapvető okot benne kell keresni.
– Mégis min múlik, hogy az egyik ember szerencsejátékossá lesz, a másik meg nem?
– Senkiről sem állíthatjuk, hogy biztosan nem lesz belőle szerencsejátékos. Aki nem tartja be a játékszabályokat, az függővé válhat. Egy jó kis edzéssel bárki alkoholistát, drogost, gemblert faraghat magából.
– Milyen életkorban válhat valaki függővé?
– Bármikor. Volt betegem, aki 68 évesen kezdett játszani. Unatkozott, kipróbálta.
– A kipróbálás a kulcsszó?
– Igen, a kipróbálás ugyanolyan mechanizmusokat indít el, mint a cigaretta vagy a drog. A cigire rá van írva, hogy veszélyes, a kábítószerről folyamatosan hangsúlyozzuk, a szerencsejátékokat viszont főműsoridőben hirdetik a tévében. Soha nem beszélnek a lóverseny, a kártya, a rulett, a nyerőgépek veszélyeiről.
– A GA-ban csak férfiakkal találkoztam, nőkkel nem. A szerencsejáték férfiszenvedély?
– Ez csak a látszat. A szerencsejátékot (pont fordítva, mint a depressziót) a nők nagyon szégyellik.

Anna
Ötven felé járó, még mindig dekoratív asszony. Mindent megkapott az élettől, amire egy nő vágyik: jól kereső férj, nyugati kiküldetés, tehetséges, szép gyerekek, egészség. A játékkal külföldön ismerkedett meg, s kellemes élményeket őriz az első estékről a kaszinóban: mindig nyert. Hazajöttek, elváltak, elveszítette azt a jólétet, amelyben addig élt. Ekkor (öt éve) eszébe jutott a játék. Ha korábban szerencséje volt, most miért ne lenne? Veszített, egyre többet. Bankoknak tartozik, jelzáloghitele van, személyi kölcsönt vett fel, fizetésének 70 százaléka törlesztésre megy el. Még sincs megállás. Ha az asztalnál ül, mintha egy gonosz démon lenne úrrá rajta, képes eljátszani a gyerekek uzsonnapénzét. A játékszenvedély mindent elsöpör, az anyai érzést is.
Éjszakánként azon rágódik, hogy mennyi mindent vett el az életéből a játékszenvedélye – nemcsak pénzt, hanem időt is. Ha visszakapná az elfecsérelt időt, ha újrakezdhetné az életet… de nem lehet!

telefon: 06-20/462-8304
www. gamblersanonymous.hu

Szerző: Fodor Csilla, fotó: Red dot
Ez a cikk a 2008. mévi márciusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.