– Tizenévesen mi volt az álma, mi lesz, ha nagy lesz?

– Én már 10 évesen eldöntöttem, hogy ápolónő leszek. És ezt sikerült is megvalósítanom, hiszen az egyik szakmám lett. Az általános iskola alsó tagozatán volt egy kedves tanárom, Nánássyné Molnár Gabriella, aki vöröskeresztes és csecsemőgondozó szakkört tartott, ő volt az, aki elültette bennem az egészségügy, a gyógyítás iránti érdeklődést és lelkesedést. Az ő foglalkozásai hatására ért meg bennem az elhatározás, hogy segítő szakmát válasszak. Egészen addig, amíg át nem tértem a politikai pályára, ápolónőként dolgoztam. Az első munkahelyem a II. számú Gyerekklinika Szívsebészete volt, onnan mentem el szülni. Még a GYES alatt adtam be a pályázatomat a bicskei menekülttáborhoz, ahol éppen embert kerestek. Aztán, mivel nem jeleztek vissza, el is feledkeztem róla és visszamentem a klinikára. Csak hónapokkal később jött a hívás, hogy ha még érdekel a lehetőség, szívesen fogadnak egy állásinterjúra. 1994 február elsején kezdtem a menekülttáborban és egészen 2014 novemberéig ott dolgoztam. Ápolónőből főnővér, majd ellátási osztályvezető lettem és a hozzánk érkező menekültek ügyeit intéztem. Végül a menekülttábor harmadik számú vezetőjeként jöttem el. Minden lépcsőfokot megjártam, és azáltal jutottam előre, hogy felfigyeltek a teherbírásomra, elhivatottságomra, lelkiismeretességemre és jöttek a felkérések.

– Egy menekülttáborban vezetői státuszt betölteni nem tűnik tipikusan női pozíciónak. Mi motiválta az ott eltöltött években és mit viselt nehezen?

– Amikor odakerültem dolgozni, a volt jugoszláv háborúból érkeztek emberek – vajdasági magyarok, szerbek, albánok. Imádtam a munkámat, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a mai helyzethez képest sokkal könnyebb volt akkoriban, hiszen a hozzánk érkezők többsége beszélt magyarul. Amikor elkezdtünk Európán kívüli menekülteket fogadni, az éppen azért okozott nehézséget, mert hiányzott a közös nyelv: mi leginkább oroszul értettünk – hiszen azt tanultuk évtizedeken át –, de angolul nem. Aztán elkezdtünk angolul tanulni, sokszor autodidakta módon és a táborban összegyűlt nemzetiségek nyelveit gyúrtuk egy sajátos egyveleggé, hogy megértsük egymást. Az első időszak szép és nyugalmas volt, nagyon sok barátunk lett a vajdasági magyarok közül, akik ha hazajönnek Magyarországra, a mai napig ott laknak nálunk. Az Európán kívüli időszak – amikor a kontinensünkön kívülről érkeztek hozzánk – már egy egészen más kontextust adott a tevékenységünknek. De jó érzés volt, hogy segíthettünk, adhattunk és az is, hogy nem mi szorultunk segítségre; a mi hazánk volt az, amely emberéleteket mentett meg.

2012 után azonban egyre nehezebb lett az élet a menekülttáborban, a városban élők szubjektív biztonságérzete pedig érezhetően csökkent. Ennek az volt az egyik oka, hogy az akkori táborlakók közül sokan a saját szokásaik és törvényeik alapján próbálták élni itt is az életüket. Sokszor nem volt könnyű a más kultúrából érkező férfiak között fiatal, szőke nőnek lenni, mert a segítő szándékot gyakran félreértelmezték és ebből számtalan kellemetlen helyzet adódott. Szerencsére én elég karakánul kezeltem ezeket a szituációkat és szép lassan ők is megtanulták, milyen viselkedést várunk el tőlük. Csak az volt a baj, hogy mindig előröl kellett kezdeni a „képzést”, mert nagy volt a fluktuáció. De én ettől függetlenül nagyon szerettem, mert segíthettem és olyan munkám volt, amitől hasznosnak éreztem magam. Viszont a menekülttáboros munkám utolsó időszakában, amikor a 432 férőhelyre ezren vagy még többen érkeztek, miközben már minden hely betelt és rengeteg probléma adódott, azt már nehezen viseltem és akkor értem meg arra, hogy váltsak. Mára a menekülttábor a Máltai Szeretetszolgát egészségügyi és logisztikai központjának ad helyet, aminek azért is nagyon örülünk, mert ezzel számtalan új munkahelyeket teremtettek a városban.

– Hogyan lett polgármester?

– A politikai karrierem 2006-ban indult, és akárcsak az ápolónői szakmában, itt is végigjártam a ranglétra minden lépcsőfokát. 2014-ben kértek fel, hogy legyek alpolgármester és 2019-től vagyok Bicske város polgármestere. Itt tulajdonképpen ugyanazt tűztem ki magam elé célul, mint a menekülttáborban: hogy segítsek az embereknek. Ezt pedig csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. Azt mondják, ha az embernek olyan munkája van, amit szeret, akkor azt nem érzi munkának, és erre én vagyok az élő példa. Én 0-24 órában polgármester vagyok, nem csak 8-tól délután 5-ig és ez nekem egyáltalán nem jelent terhet. Persze az évek alatt megtanultam egészséges határokat is húzni, de mindig elérhető vagyok a hozzám segítségért, tanácsért fordulók számára.

– Tapasztalt abból kifolyólag hátrányos megkülönböztetést, hogy nő? És milyen előnye származott abból, hogy nőként van jelen egy igencsak férfias terepen?

– Szerintem a nők sokkal jobb problémamegoldó képességgel rendelkeznek, mint a férfiak és egymással párhuzamosan több ügyet is tudnak menedzselni – és ezt nem csak magamra értem, a női ismerőseimnél is ezt látom. Nőként máshogy működik az agyunk, szociálisan sokkal érzékenyebbek és empatikusabbak vagyunk, nyitottabbak mások problémáira, amit én egyértelműen pozitívumnak tartok. Viszont az is igaz, hogy nagyon sokszor ért támadás vagy negatív megkülönböztetés a női mivoltom miatt. A mai napig vannak, akik nem ismerik el és nem tisztelik a női vezetőket és a menekülttáborban is voltak ilyen eseteim. Például, amikor egy muzulmán férfi zsebre tett kézzel, köszönés nélkül berontott hozzám, pelenkát követelve a gyerekének. Erre én elmondtam neki, hogy Magyarországon, ahol most ő is tartózkodik, a nőknek nagyon fontos szerepe van a társadalomban, ezért megadják a nekik járó tiszteletet, így ha bejön hozzám és szeretne valamit kérni, akkor nem teszi zsebre a kezét és köszön.

Persze ez csak egy eset a sok közül, de sajnos ez a jelenség a mindennapjainkban most is jelen van, a politikában különösen. Azt tapasztalom, hogy nagyon sok férfi erőből cselekszik, mindenáron győzni akar, míg a nők inkább a kompromisszumra törekszenek. Valahogy mi, nők érezzük, hogy a csatáknak mindig csak vesztesei vannak, ezért mérlegelünk. Véleményem szerint az lenne egészséges, és a társadalmat is kiegyensúlyozottabbá tenné, ha több női vezető és női döntéshozó lenne. Mert a nők másfajta energiákat hoznak be, máshogy közelítenek meg dolgokat.

– Az évek során szerzett tapasztalatai, a polgármesteri pozíció mennyire változtatta meg?

– Keményebb lettem. A régi önmagamhoz képest sokkal karakánabb vagyok, megtanultam határokat húzni és nemet mondani. Egy vezetőnek mérlegelnie kell, nem hozhat csupán szimpátia alapon döntéseket, hiszen emberekről és fontos közösségi ügyekről van szó, ahol nem szabad, hogy egy ember akarata legyen mérvadó. Ma már felismerem az érzelmi és manipulatív játszmákat és egyszerűen nem sétálok bele a csapdába.

– Fiatalon hogyan képzelte el, a család vagy a karrier lesz hangsúlyosabb az életében? És később választania kellett a kettő között?

– Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert van egy rendkívüli férjem, akivel nemrég ünnepeltük a 33. házassági évfordulónkat. 15 éves voltam, amikor találkoztunk és első látásra szerelem volt. Az idő bennünket igazolt, azóta is együtt vagyunk. Nagyon hamar lettem anyuka, még 19 sem voltam, amikor megszületett a lányunk. Sajnos az élet úgy hozta, hogy nem lehetett több gyermekünk, pedig hármat terveztünk. Sosem gondoltam, hogy én valamikor egy város polgármestere leszek. Én csak arra vágytam, hogy legyen egy tisztességes szakmám, egy szép családom, jó feleség és anya legyek. Nem terveztem karriert, de szerettem dolgozni, szorgalmas és nagyon jól terhelhető, lelkiismeretes munkaerő voltam, így kaptam mindig lehetőséget az előrelépésre.

– 33 év hosszú idő, a férjével hogyan vigyáznak a kapcsolatukra? Mire figyelnek oda?

– A férjem 24 évesen 4 hónap leforgása alatt veszítette el a szüleit, akkor én már gyűrűs menyasszonya voltam és eldöntöttük, hogy ne várjunk tovább, alapítsunk családot. Mindig segítettük egymást és keményen dolgoztunk. Próbáltunk minél több időt együtt tölteni, közös programokat szerveztünk, nagyon jó volt a baráti társaságunk is, sokat jártunk szórakozni, kirándulni. De hogy a kapcsolatunk a mai napig is stabil, abban a férjemnek nagyobb szerepe volt. Minden alkalommal, amikor a szakmai életemben előrelépési lehetőség adódott, ő támogatott abban, hogy azt én megtehessem, és egyensúlyban tartotta a kapcsolatunkat. Persze nálunk is voltak hullámvölgyek, veszekedések, mélypontok, de szerintem ez egy fejlődő, változó kapcsolat természetes velejárója és szerencsére mindig képesek voltunk megoldani a problémáinkat. A kapcsolatunk elején voltak ugyan összezördülések, időbe telt, mire összecsiszolódtunk, mert meg kellett tanulnunk „szépen szeretni” a másikat. Sokat segített ebben az a felismerésem, hogy ne akarjam megváltoztatni a páromat, olyannak szeressem és fogadjam el őt, amilyen, hiszen amikor megismerkedtünk, akkor azért szerettem bele, amilyen akkor volt. És persze a lányunk és immár a két unokánk is összekötő kapocs közöttünk.

Egyébként pedig a férjem a legnagyobb kritikusom, nem mindig értek vele egyet, de aztán, amikor végiggondolom, sok igazság van abban, amit mond.

– Ha újrakezdhetné fiatalon, ugyanúgy csinálna mindent?

– Semmit sem csinálnék másként. Még azt a sok buktatót is újra végigjárnám, mert azok is hozzájárultak ahhoz, hogy az lehessek, aki most vagyok. Köszönettel tartozom a nehéz élethelyzetekért, az embert próbáló feladatokért, mert soha nem jutottam volna el oda, ahol most tartok emberileg és szakmailag sem. Hiszem, hogy könyvből nem lehet megtanulni élni, át kell élni, végig kell csinálni mindent. Minden úgy volt jó, ahogy történt.

– Milyen bakancslistája van?

– A bakancslistámon szerepel, hogy minden évben elmehessek tandem ugrani, ami az életem egy új felfedezése és szerelme, komoly lelki feltöltődést jelent és kiválóan oldja a feszültséget, a stresszt. Az unokáimmal is szeretnék még több időt tölteni és nagy vágyam, hogy eljussak a Niagara-vízeséshez és sokat utazzak. De a legfőbb kívánságom, hogy szeretetben és egészségben élhessem az életem a családommal együtt.

Szereted az olyan filmeket, amelyek a karrierépítésről szólnak? Íme 10 alkotás, ami neked is segíthet abban, hogyan boldogulj a munka világában!