Igaz történetek művészekről, akik nemcsak élték és érezték, de meg is fogalmazták az életet: versbe szedték, regénnyé írták, dramatizálták, eltáncolták, lekottázták. Művük közkincs – vajon amagánéletük is az?

Nyáry Krisztián kommunikációs tanácsadó és egykori irodalomtörténész. 19. és 20. századi híres művészeink korabeli dokumentumokból ismerhető, intim történeteivel andalítja a Facebook- fogyasztók napi híráradattól elcsigázott közönségét. Oldala intellektuális pihenőhely, múltba merengő oázis a végeláthatatlan posztrengetegben. Pár hónap alatt több mint ötezer rajongója gyűlt (2014-ig csaknem 35 ezerre nőtt ez a szám – a szerk.), akik olvassák, osztják, várják, követelik a mindennapi kulturális betevőt.

Nemcsak rajongóid vannak, többen bulvárnak tartják, szentségtörésnek érzik múltbeli magántitkok kiteregetését.
A rövid, szórakoztató történetmesélés – legyen a sztori akármilyen megrázó, megindító is – bulvárműfajnak számít. Tény és vállalom is, hogy egy ilyen néhány bekezdésnyi képaláírás nem irodalomtörténet, csak érzések megragadása minimális történelmi háttérinformációval. Kizárólag a magam örömére kezdtem írni, nem számítottam rá, hogy ilyen siker lesz. Nincs ma igényes bulvár, és irodalmi vonatkozásaival bizonyos közönség számára ez nyilván élvezhetőbb és tartalmasabb szórakozás, mint aktuális pletykalapokat olvasni.

És mi a helyzet a titok szentségével? Sajtóper biztos nem lesz, a szereplők rég nem élnek.
Örök dilemma, hogy mit lehet nyilvánosságra hozni az előkerült hagyatékokból és mit nem. Ha kimondjuk, hogy azokat nem, amiket deklaráltan nem a nyilvánosság számára írtak, akkor például nem lehetne olvasni aSzabad-ötletek jegyzékét József Attilától vagy Móricz zseniális naplóját. Azért vegyük észre, hogy a titkosírással írt naplók is, mint a fiatal Szerb Antalé vagy Gárdonyié, gyakran úgy vannak megfogalmazva, hogy a szerzők tisztában vannak vele, sőt reménykednek is: ezeket azért valaki valamikor csak elolvassa. Gárdonyi egyenesen megszólítja az olvasót titkos naplójában.

A művész is ember
Van, akit sokkol, van, aki megnyugszik, hogy a művész is ember.
Az a kár, hogy ez a felfedezés sokaknak újszerű, mert az iskolában kiszikkasztott, ahogy mondták, a „serdületlen ifjúság számára” megcenzúrázott, kanonizált irodalomtörténetet tanulunk. Abban, ha emlékszünk, nem sok ingerkeltő elem van, pedig általában a középiskolás korig eldől, hogy fog-e valaki életében szépirodalmat olvasni vagy sem. Ezért kellene lenyűgözni és bevonni a gyerekeket.

2014 óta Nyáry Krisztiánnak saját rovata van az Éva magazinban, Festői szerelmek címmel.

Irodalmi pletykákkal?
Élettörténetekkel, nem adatokkal. Mennyi jó sztori van Petőfiről, és mit kérnek számon generációk óta anebulókon? Hány hónapig járt Sopronban iskolába, mikor honnan hová gyalogolt és az hány kilométer volt. Szendrey Júlia élete arra ment rá, hogy nem akarták, hogy kiderüljön: a szerelmük Petőfivel ugyanolyan volt, mint bármilyen huszonéves fiatalé, megcsalással, hullámzó érzelmekkel, és azt sem, hogy miért hagyta el a második férjét. Annak idején el is dugták Júlia naplóját, és költöttek egy illő életrajzot a hős népfi-költő szentséges özvegyéről. Vagy ott van Arany János, aki meg úgy kanonizálódott, hogy mindenki azt tudja róla, nem volt szerelmi költészete, pedig erotikus verseket is írt bőven. Mivel a családja ezt kínosnak tartotta, hagyták elrohadni egy pincében, amit ezekből megtaláltak. Van olyan is persze, akinek már bekerülhetett különc vagy különleges élete a kánonba. Csáth Géza naplója régóta publikus, lehet tudni, hogy orvos volt, drogos és megölte a feleségét. Ha lehetne hús-vér sztorikat hallgatni és nem kipreparált életrajzokat magolni az iskolában, állítom, hogy sok kamasz gyerek nagyobb érdeklődéssel olvasná a műveket is.

Miért jó tudni, hogy Móricznak a kis „árvácska” nem a nevelt lánya, hanem a szeretője volt?
Nem kell tudni, de lehet tudni. A mű élvezeti értékéhez nem ad hozzá és el sem vesz belőle, a szerzőt hozza közelebb. Olyan lesz, mint mi. Ezek a szerelmi történetek alapsémákon nyugszanak, nincs több tíz alapesetnél, leszámítva néhány extrém csavart, mindannyian ezeket játsszuk, és nem baj, ha tudjuk, hogy nagy tiszteletnek örvendő művészeink is. Önmagában nem értelmezési szempont, hogy Szabó Lőrinc 25 évig tartott fenn szeretői viszonyt felesége barátnőjével, de tény, hogy legszebb szerelmi versciklusait ez a gyötrelmesen gyönyörűséges viszony ihlette.

Mi van a nőkkel?
Azzal is megvádoltak, hogy túlontúl macsó szemléletűek a feldolgozásaid. Mi van a nőkkel: velük minden csak megtörténik, mindent a pasik irányítanak?
Mély tragédiák, asszonyi szenvedések lehetnek a történetek mögött, amikről valóban nem sokat tudhatunk, csak sejthetünk. Egyrészt kevesebb nyoma maradt. Az például milyen szerencse, hogy Flóra könyvet írt, és így többet érthetünk meg a József Attilához fűződő kapcsolatából. De meg kell érteni, hogy a nők kiszolgáltatottsága ezekben a viszonyokban nem az én történetmondói szemléletemből, hanem a történelmi helyzetből adódik. A nyugatosok között már akadtak modern női karriermodellek, de ezek atipikus történetek, a korszellem nem kedvezett nekik. Könnyebb volt egy férfinak akkor is, mint ahogy még ma is könnyebb.

Változtak az erkölcsök?
A 19. és a 20. század között a polgári házasság a különbség. Főleg lelki korlátok akadályozták korábban, hogy egy nő kiszálljon egy megalázó kapcsolatból. Aki elhagyta a házastársát, azt kockáztatta, hogy halála után elkárhozik, életében pedig kirekesztik. Többet kellett elviselni. A vágyak, az ösztönök sosem változnak, de a megítélés igen. A kultúra felülírja a biológiai törvényeket. A vallás és a polgári etika a monogámia felé nyom még mindig, de ma már evidens egy válás, nem kérdés a fogamzásgátlás. Viszont például egy nőt ma is megbélyegeznek, ha idős korában is érez és kimutat vágyakat. Ha egy férfi élemedett korban sem tudja abbahagyni a nők utáni hajszát, akkor elnézően mosolygunk, hogy lám, mennyire szereti a női nemet. Egy hatvanéves pasi lehet sármos, egy ugyanilyen korú nő nem lehet már szexi, ne röhögtesse ki magát, szemérmetlen. Fejtő Ferencnek vagy Faludynak inkább elnézzük, hogy 90 évesen is udvaroltak, de azon csóváljuk a fejünket, hogy például Dénes Zsófiának 100 évesen is volt még egy 70 éves partnere. Pedig boldogok voltak, a szigligeti üdülőbe jártak, és házaséletet is éltek.

Mindenkiről tudsz valami kompromittálót?
Ezek nem titkok, csak nincsenek a köztudatban, mint a való világos sztárok magánélete a legapróbb részletekig. A pécsi egyetemen, ahol tanársegéd voltam, mindenki tudta a történeteket a többiek kutatott irodalmi kedvenceiről. Az első húsz–harminc Facebookra írt sztorit is fejből írtam, persze azért ellenőriztem az adatokat.

Kommunikáció
A te magánéleted is publikus?
Publikus, de egyelőre nem kultúrtörténeti érdekesség. 40 éves vagyok. A feleségem gimnáziumi osztálytársam volt, 22 éve szakadatlan együtt vagyunk, egy 10 és egy 12 éves kiskamasz lányt nevelünk. A tanári pályát felváltottam kommunikációs tanácsadásra, mert kizárólag tanítani manapság nagyon költséges hobbi. Együtt a kettő nem ment, csak egy nagy rohanás lett az egészből, elveszett az élvezet és a diákokkal való meghitt kapcsolat. Dolgoztam pár évet Budapesten, a Városházán mint kommunikációs igazgató, most saját céget vezetek.

Van valami köze a két szakmádnak egymáshoz?
Annyi, hogy egy piaci vagy társadalmi cél érdekében mindig megpróbálok egy adott információhalomból vagy szövegkazalból kihúzni egy szálat, ami köré felépítem a történetet úgy, hogy az érthetővé, szerethetővé vagy továbbgondolhatóvá váljon. Magyarországon egyedül én foglalkozom például jogi PR-ral. Ennek az az értelme, hogy az ügyfél ne csak a bíróság, hanem a közvélemény előtt is nyerjen egy perben, hogy együttérző legyen a közvélemény is. Egy író, költő életművét is úgy lehet megérteni, netán megszeretni, hogy kiemelünk olyan mozzanatokat, amikhez kötődni tudunk, ami megmagyarázza az indítékait és a döntéseit, ami kikerekíti az élettörténetét.

Gyanítom, azért faljuk az irodalmi „zanzáidat” is, mert tanulságokat keresünk, útmutatót, jó példát, vezérfonalat a saját életünkhöz. ünkhöz.
Ha nem jó az általános közérzetünk, például gazdasági, politikai válságok idején, jellemző, hogy a múltban keresünk mintákat, lelki kapaszkodókat, túlélési stratégiákat. Ilyenkor mindig reneszánszát éli az irodalom, az emberek többet olvasnak, talán ezért szeretik a mini életrajzkockáimat a Facebookon. Ezeket megírni és elolvasni is könnyű, az igazi hozadéka az, hogy utána elkezdünk beszélgetni róla a neten, linkeket küldözgetünk egymásnak további forrásokról, elolvassuk, újraolvassuk a verseket, regényeket, kizökkentjük egymást anyomasztó hétköznapokból. Elegem volt nekem is a szomorkodásból, pihentet és erősít ez a múltidézés.

Szöveg:Pataki Katalin, fotó: Karádi Róbert, köszönjük a helyszínt a Gerlóczy Kávéháznak