Ez a cikk az ÉVA Magazin egy korábbi lapszámában jelent meg először „Ki a fogyatékos?" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Ez a két mondat Down-szindrómásokkal kapcsolatban jött ki valakinek a száján, akit egyébként szeretek. Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy akármennyire furcsállom a kijelentést, nem változtathatom meg. Sem őt, sem pedig a véleményét. Lehetnek ellenérveim, megoszthatom vele a saját nézőpontomat, ám nem küzdhetek vasakarattal, hogy ő másképpen gondolkodjon – vagyis küzdhetnék, csak aligha volna értelme. Álszent dolog lenne a szívünkhöz kapva elhatárolódni tőle, hiszen ma ez a magyar társadalom többségének hozzáállása. Egy erős kisebbség igyekszik ugyan harcolni ellene, csakhogy egészséges szemlélettel ki lehet jelenteni: tulajdonképpen „ügy” sincsen.

KÜLÖNLEGES FELADAT

Én úgy tekintek a bármiféle fogyatékossággal, rendellenességgel vagy hasonlóval élőkre, hogy különleges életfeladatot kaptak, és jó lenne ennek a teljesítéséhez megadni nekik az ideális körülményeket. „Különleges” életfeladaton nem könnyebbet vagy nehezebbet, egyszerűbbet vagy összetettebbet, alább- vagy feljebbvalót értek, hanem azt, hogy ők a tapasztalás más útját járják végig, és ebbe én csak tanúként nyerhetek betekintést. Ez a betekintés voltaképpen nyereség, elvégre olyasmit is észrevehetek, amit az „épek” épnek tartott világában nem feltétlenül. Önfeledt mosolyokat, egy-egy hosszúra nyúlt pillanat örömét. Ki sejti, hogy a „bambuló” pillantás mögött milyen sajátságos felfedezés rejtőzik? Miként lehet egy nyíló virágnak vagy egy pompás masninak gurgulázó kacajjal örülni? Egy hétköznapi bevásárlás kerekes székes kivitelezéséhez hány erőpróbát kell vajon kiállni, és milyen édes utána a sikerélmény? Nekik néha csoda, ami nekem az élet természetes velejárója.

De én is találhatok csodákat az ő mindennapi valóságukban. Persze csak ha akarok. Ha nem teszek úgy, mintha áthatolhatatlan fal magasodna közöttünk, vagy mintha hirtelenjében a vad ismeretlen fenyegető kapujává válna a máskor hívogatva illatozó pékség bejárata. Mert ha úgy teszek, akkor rögtön jön a kérdés: „Minek rájuk költeni?” „Csak foglalják a helyet” – meg effélék. Leírva ez rettentően csúnya, de elhallgatva még csúnyább.

KÍNOS HELYZETEK

Felvesznek egy „hátrányos helyzetű” alkalmazottat – dísznek. Csupán a támogatásért vagy a lelkifurdalásuk enyhítésére, hiszen „én leszerződtettem a szomszédék szerencsétlen Mancikáját”, de képességeihez méltó feladatot nem adnak neki.

Mert az az igazság, hogy a hasonló sorsú alkalmazottak legtöbbje voltaképpen nem csinál semmit. Olykor kiadnak nekik valami apró-cseprő álfeladatot, de látszik: semmit sem mernek rájuk bízni. Sőt, fogalmuk sincs róla, hogy egyáltalán mit lehetne rájuk bízni. Biztos félnek megkérdezni. Pedig aki fél kérdezni, mégis hogyan akar választ kapni? Hiába tűnik udvariatlannak az érdeklődés, hogy „hé, a Mancika mégis mit tud, mit szeretne csinálni?”, az efféle tabuk megdöntése nélkül nincs párbeszéd. Csak tanácstalan kollégák, összezavarodott vásárlók, kínos feszültség. Ráadásul a legtöbben nemhogy kérdezni nem mernek, de még megszólalni sem.

S mivel egy pékségnek elvileg nem dolga, hogy morális vagy mélyfilozófiai kérdésekkel tömje a kuncsaftok fejét, a helyzet kereskedelmi szempontból még káros is lehet. Főleg, mivel sokan egyáltalán nem kedvelik a morális vagy mélyfilozófiai kérdéseket. Csak a kenyér kell üzemanyagnak, a körítés tök mindegy. Legközelebb majd elmennek a nagyáruházba, ahol a színfalak mögé rejtik, ki süt, ki szeletel. Ha valaki nem óhajt a bevásárlás prózai tevékenységébe egy kis emberséget vinni, ha a megszokottól eltérő arcberendezkedésű lánykától nem kell neki a kenyér, az nekem nyolc. Valószínűleg a lánykának is, „amiről nem tudok, nem fáj” alapon. Az viszont már korántsem nyolc, hogy egész generációk nőhettek és nőhetnek fel, akik többé-kevésbé helytálló tárgyi tudásuk ellenére túlmisztifikálják az ilyesmit, és mintha attól tartanának, hogy a kenyér közvetítésével vagy egy kósza pillantással elkaphatják a Down-kórt. Egy másik ismerősöm – amúgy szintén közel áll hozzám – kacagva anekdotázott, hogy annak idején felszólalt valami szakszervezeti gyűlésen, mert nem tartotta korrektnek az „életképtelen fogyatékosok” támogatását, hisz minek.

MEGTANULNI A LECKÉT

Aztán utolérte a sors. Pár röpke évtized múlva lett két csodálatos unokája: egyikük agykárosodással született, a másiknál csecsemőkorában alakult ki ugyancsak oxigénhiányos állapot, aminek hasonló lett a következménye. Imádja őket. És szívvel-lélekkel röhög a régi önmagán. Átlépte a saját árnyékát, maga mögött hagyta a mélyen bevésődött előítéleteket. Egy ideje már én sem fordítom el a fejemet. Nem mindig volt így, de most már így van, és ez a lényeg.

Nem aggódom szét magam, hogy miként viselkedjem a sztenderdek szerint nem ép testtel vagy szellemmel élő embertársaim jelenlétében. Volt idő, amikor inkább máshol vettem volna kenyeret – mint huszonéves magyar fiatal úgy szocializálódtam, hogy a „fogyatékosok” nem köztünk, hanem egy elszigetelt világban élnek, és ha mégis a nyakunkra szabadulnak, az valami szánalmas tévedés következménye. Sajnáljuk őket, de magunkat még jobban, amiért néznünk kell a „szenvedésüket”. Hozzánk hasonlóan nyilván ők is azért jöttek ide, hogy tanuljanak. Csak közben gyorstalpalót tartanak nekünk egy-két tárgyból – amit köszönettel el is fogadhatunk.

Ránk fér. Az első számú lecke a megcsontosodott sztereotípiák leküzdése, tehát egyáltalán bemenni a pékségbe. A kenyér elfogadása a második. Aki tovább olvas a tankönyvben, az egy árnyalatnyival tisztábban fogja látni, hogy valójában ki a fogyatékos egy ilyen helyzetben.