A második világháború alatt rengeteg gyerek született a megszálló hatalom katonáitól, és ez az anyáknak sehol sem volt nagy dicsőség. Franciaországban, Norvégiában, Lengyelországban vagy Dániában az ellenség, azaz a német katona gyereke mindenütt átkozott fattyúnak, anyja pedig utolsó szajhának számított.

A náci katona lánya
Az ABBA-reneszánsz révén ma már minden korosztály ismeri az egykori sztárcsapat két lánytagját, a szőke, kékszemű Agnethát és a vörös, göndör, zöld szemű Anni-Fridet. A kilencvenes évek közepén, amikor az együttes már rég felbomlott, egy német bulvárlap leleplezte az egyik énekesnő nyilvánosság előtt addig gondosan titkolt származását, vagyis azt a tényt, hogy apja a náci német hadsereg katonája volt. Az olvasók először az angyali szőke Agnethára gondoltak, pedig az enyhén szólva szenzációhajhásznak tűnő ügy a másik lányt, az északi típus jegyeit kevésbé felmutató Anni-Fridet érintette. A rövid, de velős bulvárbotrány után aztán sorra kerültek elő a hasonló családtörténetek, és Európa-szerte egyre több kutatási program, könyv- és filmterv született a „titkolt és szégyellnivaló” apák gyermekeiről. Anni-Frid Lyngstadról egyébként az derült ki, hogy 1945. november 15-én született egy norvégiai kis faluban, Ballangenben. Anyja, a tizenkilenc éves Synni Lyngstad egy nős német tiszttől, bizonyos Alfred Haasétól esett teherbe, s a férfit néhány hónappal később hazavezényelték. A nagymama, Synni anyja tisztában volt vele, hogy egy ilyen kis faluban semmi sem maradhat titokban. Tudta, hogy Anni-Fridet kiközösítenék, gúnyolnák, a megszállók fattyának neveznék, és ennek semmiképpen sem akarta kitenni a kislányt. Elhatározta, hogy nemcsak Ballangent, de egész Norvégiát maguk mögött hagyva átköltöznek Svédországba, ahol az apa kilétét majd jótékony homály fedi. Ez valószínűleg örökre így is maradt volna, csakhogy Anni-Frid időközben az ABBA révén világsztár lett, a bulvársajtó pedig ilyenkor a legapróbb magánéleti titkokra is ráveti magát. Synni, a fiatal mama a kislány kétéves korában súlyos betegségben meghalt, a gyereket a nagymama nevelte fel. Azt persze senki sem merte állítani, hogy Synni nácibarát lett volna. Ma már lehetetlen megmondani, milyen mély kapcsolat fűzte össze a fiatal norvég lányt és a német tisztet, hogy szerelemről vagy alkalmi viszonyról volt-e szó. Az viszont köztudott tény, hogy a német hadsereg bátorította a katonáit, és ha nem is parancsban, de jó tanács formájában előírta számukra, hogy minél több norvég lányt ejtsenek teherbe. Az volt a terv, hogy igazi kis turbóteutonok, szupernémetek szülessenek, akikben majd összeadódik az ősgermán-viking típus és a porosz-junker árja faj minden jellegzetes külső jegye és tulajdonsága.

Nincs bocsánat
A norvég lányok meghódítása tehát kimondatlan parancs volt, ám a francia-német vérkeveredést nem igazán bátorította a német hadvezetés – igaz, nem is tiltotta. A francia közvélemény ellenben igen hevesen reagált mindenféle ilyen kapcsolatra: azt a nőt, aki viszonyba keveredett egy boche-sal – ez volt a németek francia gúnyneve –, szinte kiátkozták. A francia ellenállás listát vezetett a „vízszintes kollaborációkról”, és a háború után nyilvánosan kopaszra nyíratta a német katonákkal barátkozó nőket. A feldühödött tömeg egyes városokban tollban és szurokban hempergette meg a bűnösöket, néhányukat pedig ezután még börtönbe is zárták. A heves indulatokat valószínűleg az akkor már évszázados német–francia szembenállás is magyarázza. Ám az igazság része az is, hogy a háború éveiben Párizsban virultak a bordélyok, mintegy 100 000 prostituált működött, nagyjából ötször több, mint a háború előtt. És ettől a ténytől sem függetlenül körülbelül kétszázezer gyerek született német apától a megszállt Franciaországban. Róluk forgatták 2003-ban A boche-ok gyermekei című dokumentumfilmet, és velük beszélgetett a Jean-Paul Picaper – Ludwig Norz szerzőpáros az egy évvel később Elátkozott gyermekek címen megjelent interjúkötetben. A ma a hatvanas éveik közepén járó, egykori elátkozottak elbeszéléséből különböző sorsok bontakoznak ki. Volt, akit anyja örökbe adott, és csak nevelőszülei halála után tudta meg az igazságot, volt, akinek a család
a harcokban eltűnt, hős francia apát hazudott, volt, aki anyja új férjét hitte édesapjának, és volt, aki az első perctől kezdve tudott születése körülményeiről. Nekik volt a legnehezebb. Az egyik megkérdezett férfi például elmesélte, hogy anyját a saját testvére jelentette fel „vízszintes kollaboráció” címén. A nőt börtönbe zárták, a nagyszülőknél nevelkedő kisfiút pedig nap mint nap gúnyolták, megszégyenítették iskolatársai, tanárai, szomszédai. Ő azonban rendületlenül vágyakozott sohasem látott apja után, és ha német turistákkal találkozott, rögtön megszólította őket, hogy elmesélhesse: az ő apukája német. Előfordultak szerencsésebben végződő történetek is, néhány esetben az apa felkutatta Franciaországban született gyerekét, összeismertette a német nagyszülőkkel és az egész, időközben otthon alapított családdal, a féltestvérekkel, bár ezek az egymásra találások igencsak ritkaságszámba mentek. A német katonáktól Franciaországban született kétszázezer gyerek – a kutatások szerint – nem erőszak gyümölcse, a szülőket hosszabb-rövidebb ideig érzelmi vagy legalábbis érdekkapcsolat kötötte össze.

Szovjet és amerikai változat
A Szovjetunióban viszont egészen más volt a kulturális közeg, a légkör, a neveltetés, és nem utolsósorban a politikai és katonai helyzet. Nyilván nem kizárható, hogy ott is előfordult „szerelem az ellenséggel”, bár erre kevés volt az esély és az alkalom. Ha egy orosz lány német katonától esett teherbe, ott általában nem érzelemről, nem is érdekkapcsolatról, hanem puszta erőszakról volt szó. A megesett lányokat így nem is közösítették ki, de erről nem sok adat maradt fenn. A háborús Németországban, német anyától és orosz apától született gyerekek sorsával viszont szakértők hada foglalkozik, és a legfrissebb kutatásaik szerint az 1945 tele és 1946 nyara között Berlinben született gyerekek öt százalékának az apja szovjet katona lehetett. Ezek persze csak óvatos becslések. A témával foglalkozó kutatók akkor vannak könnyebb helyzetben, ha az amerikai katonák és a német lányok kapcsolatából született gyerekek sorsát vizsgálják, ezen a téren ugyanis látványos bizonyítékok vannak: Németország nyugati részén az ötvenes években több tízezer színes bőrű gyerek nevelkedett szép, szőke anyával, és ebben az esetben viszonylag nehéz lett volna a családnak a háborúban eltűnt, német apáról hazudni. Igaz, erre nem is volt szükség, mert a fajelméletből éppen kilábaló országban a tejeskávészínű gyerekeket kedves és üde kis színfoltnak tartották.

Szerző: Bokor Gabriella, Fotó: Robert Capa/magnumphoto

Ez a cikk az Éva magazin 2009. júliusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.